𝕍á𝕝𝕥𝕠𝕫á𝕤𝕠𝕜

Első

A jelen nem más, mint a jövő múltja. Ha teszel a jövődért, akkor ez a jelen jó emlék lesz számodra, egy értékes múlt, melyet később büszkén mesélhetsz bárkinek. Ha pedig nem teszel a jövődért, akkor olyan leszel, mint én.

Sokáig fel sem tűnt, hogy mennyire lehangoló az életem. Nem sok mindent csináltam, azon kívül, hogy iskolába jártam, elvégeztem a kötelességeimet és próbáltam nem a középpontban lenni.

Kezdem szép sorjában. Más voltam, mint a velem egykorú gyerekek többsége. Kilógtam a sorból. Magán iskolába jártam, szigorú házirenddel. Mindent megtiltottak, amit csak lehetett, azonban, a nagy fegyelem ellenére, mint ahogy az lenni szokott, ott is kialakult a megosztottság, csoportosulás. Én voltam az a lány aki kövér, akinek pattanásai vannak, akinek a haja mindig kócos, akit senki sem keres, szeret és akinek nincsen hangja.

Nem voltam mindig néma. Sőt a bátyám szerint gyönyörű hangom volt. Úgy gondolom ezt kaptam kompenzálásképpen a külsőmre. 15 évesen próbáltam először öngyilkos lenni. Nem is tudom miért. Akkor még nem is volt olyan szörnyű a helyzet. Apám még nem vert, anyám pedig életben volt. Visszagondolva meglehet, hogy előre éreztem, jobb, ha nem vagyok képben. Édesanyám is élne, ha akkor sikerül végeznem magammal, ám elbuktam, és csalódást okoztam saját magamnak.

Akkoriban még voltak barátaim. Elválaszthatatlanok voltunk, amikor csak lehetett együtt töltöttük a délutánt, jól éreztük magunkat. Ők tartották bennem a lelket, egészen egy bizonyos napig. Emlékszem, térdig állt a hó. A napot felhők takarták. Egész nap rosszul éreztem magam. Nagyjából fél három lehetett, ekkor értem haza az iskolából. Senki nem volt otthon. A postaládában egy levél hevert, nekem címezve. Felszaladtam a szobámba, kibontottam, és bárcsak ne tettem volna. Az állítólagos legjobb barátaim küldték, leírva benne minden hibámat, mindent, amit gyűlölnek bennem, hogy mennyire bevernék a képemet és, hogy sosem fogok felérni hozzájuk. A legmegdöbbentőbb ez után jött. Azt írták, bárcsak meg sem születtem volna, és ha már megszülettem, akkor miért nem teszek nekik szívességet azzal, hogy végzek magammal.

A fotelban ültem, és azon gondolkoztam, miért jön létre valami, ha utána úgyis semmivé lesz. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy én is semmivé akarok válni. Elindítottam a kedvenc számom, és énekelni kezdtem. Teljesen átadtam magam a zenének. Imádtam énekelni, talán most is ezzel foglalkoznék, ha módomban állna.
Amikor a zene végéhez ért és én már semmit sem éreztem, csak azt, hogy menni akarok. Fel akarok fedezni egy új, jobb világot. Elindultam hát. Akkoriban olvashattam valahol, hogy meghali gyógyszerek és alkohol segítségével könnyen megy.

Tudtam, hogy a szüleim mindig tartanak maguknál alkoholt, a konyhában lévő egyik felső polcon. Azt is tudtam, hogy anya alvászavarral küzd és megannyi gyógyszert próbált ki, sikertelenül, ezekről a gyógyszerekről pedig azt is tudtam, hogy anya sohasem dobta ki őket. Ott nyugodtak szépen a franciaágy alatt.
Öt perc sem telt el, én már a fürdőszoba tükörben néztem farkasszemet saját magammal. Azon gondolkodtam, mi fog történni miután már semmivé leszek. Valószínűleg a bátyám fog rámtalálni. Először nem fog keresni, ahogy sosem szokott, esetleg tíz perc múlva bejön a szobámba megnézni, hogy itthon vagyok e, azonban nem talál. Kétségbe fog esni, egyre jobban keresni fog, mígnem megtalál a fürdőszoba padlóján, ájultan. Próbál, majd felébreszteni, de addigra már túl késő lesz. Elmentem. Fel fogja hívni a mentőket, majd anyuékat és zokogva öleli át a testem.
Lassított felvételben történt minden. Lepillantottam a kezemre, az abban tartott whiskeyre, majd a másik oldalamra pillantottam, a földön heverő gyógyszeres dobozra. Nemsoká én is ott leszek ahol ti, a padlón, egy egészen másik világban.

Nem siettem el. Egy korty, egy szem gyógyszer, majd újra. Egy korty egy szem gyógyszer. Nem számoltam mennyinél járok. Nagyjából 13 korty és 13 tabletta lehetett. Kezdett nehezebb lenni minden. Alig bírtam állva maradni, le kellett ülnöm. Szédültem, alig kaptam levegőt, és egyre nehezebbé vált nyitva tartani a szememet. Utolsó korty, utolsó szem és végeztem.

Nem sok mindenre emlékszem a következő pár percből. Már a földön feküdtem, az tisztán megvan. Ezután képszakadás, a következő amire emlékszem, hogy a bátyám beront a fürdőszoba ajtaján. Újabb képszakadás. Zuhanyzó, jéghideg víz és sírás. A szüleim hangja, majd a mentők.

Azt mondták két napig súlyos volt az állapotom. Nem hittem nekik. Ha annyira súlyos lett volna az állapotom már nem lettem volna ott.