𝓤𝓷𝓫𝓮𝓵𝓲𝓮𝓿𝓪𝓫𝓵𝓮 - Haikyuu fanfiction HUN

~1~

  A fejem a jármű ablaknak támasztottam, miközben a mellettünk elsuhanó tájat szemléltem és hallgattam ahogy a mellettem ülő Goshiki az ászunknak bizonygatja, hamar át fogja venni helyét, akit ezért Shirabu lekiabált, a másodévest pedig Semi csitította le. Csak a szokásos őrültek háza. Ha tudnák, hogy a "rettegett" Shiratorizawa milyen a pályán kívül.. -ettől a gondolattól halvány mosoly kúszott ajkaimra- Nem, határozottan nem kell tudniuk.

   -Egyébként mit tudunk, kik lesznek rajtunk kívül? -fordult felém Tsutomu, miután felhagyott egója fényezésével.

   -Pillanat és nézem.. -nyúltam a lábam előtt heverő táskámért, és előhúztam belőle a kissé gyűrött papírlapot, amin a többi iskola neve szerepelt. És aminek alapból nem kellene nálunk lennie. Az egész azzal kezdődött, hogy múlt hét szerdán Washijo-sensei bejelentette "Jövő héten egy két hetes edzőtáborba megyünk.. de ne a szokásosra számítsatok", ezután persze elkezdtük kérdezgetni kikkel leszünk, de ő csak azt válaszolta nem mondhatja meg. Végül két napi faggatás után még mindig nem akart megtörni a sensei titoktartási képessége, így egy másik módszert kellett találnunk. A szombati edzés folyamán én, Semi és Goshiki átsurrantunk a tanáriba és elkezdtük keresgéli a lapokat de csak ezt az egyet találtuk meg, amit gyorsan lefénymásoltunk és siettünk is vissza mielőtt feltűnik az edzőnek, hogy eltűntünk. Magunk közé emeltem az említett lapot, majd olvasni kezdtem. -Nekoma, Nohebi, Wakutani, Karasuno.. Ó ne..

   -Mi az? -kérdezte, ezt követően pedig kivette a papírt kezeim közül. -Ez.. a Seijoh.. Azt hittem jóba vagy a kapitányukkal. -jegyezte meg

   -Jóba is vagyok Tooruval de... most elég sokáig az ő badarságukat kell hallgatnunk.. -itt kapitányra pillantottam, aki köztudottan nagyon is szeretné, ha Oikawa a mi csapatunkban játszana. - ..bár, legalább lesz valamin szórakoznunk. 

   -Én úgy hallottam, az edzések legtöbb részében rögtönzött csapatok lesznek, szóval olyankor még van esélyünk.. -fordult hátra hozzánk a végzős feladó, egy halvány -noha kissé reményvesztett- mosollyal, ezt követően pedig tarkón csapta az előtte ülő Shirabut valamilyen lüke indokkal. Dilisek. 

Vetettem egy pillantást a buszon lévő órára, utána megállapítottam magamnak, hogy körülbelül még negyedórányi út van hátra. Az úti célunk -mint ahogy megtudtuk- a nagyváros szélén helyezkedik el, viszont szerencsétlenségünkre pont az ellenkező felén mint ahonnan jöttünk, evégett szerintem kicsit elhúzódik az utazás. Elővettem a telefonom a táskámból, majd a fülhallgatóm is, aminek az egyik végét Goshikinek nyújtottam -aki el is fogadta- és elindítottam egy lejátszási listát. Lejjebb csúsztam az ülésemben és fejem nekidöntöttem az ablak kis párkányának, tovább vizslatva a külvilágot. Meglehet, hiányzott már Tokió. 

  Végül a tippem helyesnek bizonyult és -egy karambol miatt- a negyedórás út félórásra húzódott. Miután a busz leparkolt elkezdtünk össze szedelődzködni, végül leszálltunk a járműről. Már a parkolóból látszott, hogy az edzőtábor körülbelül az iskolánk területének kétszeresét foglalja el. Washijo-senseit követve besétáltunk a nagyra tárt kapun. A legtöbben ámulattal körbenéztek. Az előre vezető macskaköves út végén öt óriási tornaterem állt és mindegyik falára egy hatalmas piros színű szám volt festve. A tőlünk jobbra irányuló út pedig egy focipályához vezetett, míg a balra egy lovagló pálya terült el. A tornatermek mögött kisebb faburkolatú házak foglaltak helyet, mellettük pedig két úszómedence. A főkapu közelében pedig  a tábor étterme volt. Hát most már tudom miért hívják ezt a helyt egy sportközpontnak. Viszont erre a két hétre csak mi és a többi röplabdás csapat leszünk itt. Ó és most veszem észre, hogy van egy kisebb erdő is a tábor területén... remélhetőleg nem minket akarnak elásni az edzőink..