Elrabolva

1🌳 : Aki bújt aki nem...

*Summer*
Egy perc hezitálás után végül befordultam az erdei kis ösvény bejáratához. Az út ismerős volt, hiszen a bátyámmal szinte minden nap végigfutottunk rajta, de így egyedül félelmetes látványt nyújtott. A fák erősen összezárták egymást, így félhomályba öntve a kis kijárt gyalogutat. Mély lélegzetet vettem és megráztam a fejem. Behelyeztem a fülhallgatót, amiből már percek óta üvöltött a zene és az ijedségemet félretéve futásnak eredtem. Az egész varázslatosabb élményt nyújtana, ha az ember nem lenne teljesen feszült egymagában.
- Paranoiás vagyok...- suttogtam magamnak, bár nem hallhattam a fülembe szóló hangos zene miatt. Más meg rajtam kívül úgysem olyan idióta, hogy félhomályban futkosson az erdőbe. Büszkén állapítottam meg, hogy a fele időszak alatt tettem meg ezt a távot, mint a bátyámmal bármikor. Persze ebbe nagy szerepet játszott az az adrenalin mennyiség, amit a szervezetem reagált le a félelmemre. A fák ritkulni kezdtek ezzel jelezve már nincs messze a kiút. Ezt is túlreagáltam... Semmi ijesztő nincs ebben a tisztásban. Nyilván Weston nem szoktatott volna erre az útvonalra, ha nem tartaná biztonságosnak.
A beton főutat megpillantva nagyot dobbant a szívem. Fel szerettem volna gyorsítani lábaimat, így az utolsó méterekre, de egy erős dolog ragadott vissza. Feleszmélve a meglepettségemből magam köré pillantva egy alak rajzolódott ki a homályban. Kitéptem a fülemből a fülhallgatót és mivel mindketten elestünk a nagy becsapódás következtében volt annyi előnyöm, hogy én pattanjak állásba először. A főutat egy fekete terepjáró takarta ki, ezért észlelve a veszélyt a másik irányba kezdtem rohanni. Visszafelé az erdőben. Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, hogy mi tévő legyen csak áttörtem két fa szirtjén és letértem az ösvényről. Életem egyik legnagyobb hibája volt és miután megtettem rögtön meg is bántam az egészet. Így esélyem sincs kikerülni a civilizációba. Ketten maradtunk az erdőbe a vadidegen emberrel, akinek a lépteit nem észleltem, annyira lüktetett a fülem. Kétségbeesetten rohantam immár percek óta és már lassan attól féltem, hogy a lábaim cserben hagynak és összerogyok. A bátyám tanításai erősen a fülemben égnek. Weston szavaira emlékezve gyorsan kikaptam a pulóverem zsebéből a bicskát és felnyitottam.
Érdekes, hogy az eddig butaságnak hitt kiképzés valójában az életemet mentheti most meg. Weston mindig elővigyázatra okított, én pedig ezt semmibe véve most az erdő fénytelen mezején rohangáltam. Sosem könnyítettem meg a bátyám dolgát a felkészítés alatt, hiszen borzalmasan nagy hülyeségnek tartottam. A sors fintora, hogy most én menekülök valaki elől az erdő kellős közepén.
„-Ha valaki rólunk szeretne kicsalni tőled információt rögtön szólj nekem! Ne nevess Summer ez fontos! A mi világunk sötét és minden férfi szeme megakad egy ilyen gyönyörű lányon! A mobilod tartsd magadnál mindig!" - azon nyomban kutakodni kezdek a zsebeimbe, a telefonomat keresve.
Emlékekre kényszerítve magam azonnal tudtam, hogy hasztalan kutakodnom. Én hülye leejtettem, amikor kitéptem a headsetet a fülemből. Picsába! Semmi másom nem maradt csak a kis bicskám és a további remény, hogy valahova kiérkezem végre. Sem egy autó hangot, sem pedig egy fénycsóvát nem véltem felfedezni és ez így ment hosszú percekig. Talán már fél óra is letelhetett, amikor végső elkeseredettségemben a földre rogytam. Teljesen hasztalan rohangálok tovább, inkább bebújok egy árnyék lepte kis helységbe és onnan várom ki, hogy a rejtélyes alak feladja a kutatásomat.
Nehéz percekig csak lélegzet visszafolytva tűrtem a félelem kattogását a fülemben, és egy visszafogott sóhaj után fejemet a masszív fának hajtva a sötéteben nézelődtem. Szemem egészen hozzászokott a már besötétedett árnytalan éjszakához.
A szemem már érzékelte, de az agyam még nem fogta fel a történteket, amikor egy acélos kar rántott fel a földről. A kiabálásommal semmit sem törődve a vállára dobott és el is indultunk volna, mikor a kis bicskám a vállába fúródott. Egy férfias morgás kíséretében a meglepettségtől a földre hajított. A sötétben is kivehető volt, ahogyan megrázza a fejét és a bicska felé nyúl. Két másodperc alatt kicsavarja erőtlen kezemből a kis fegyvert és elhajítja. Újra a vállára dob, ezúttal sem foglalkozik a rúgkapálózásaimmal. Az úthoz közeledve egy fülsértő csikorgás veri fel a csendet és rögtön tudom ez bizony a fekete terepjáró volt. Én megsemmisülten vélem felfedezni, hogy végig az úttal párhuzamosan futottam. Mielőtt a civilizált és fényes főúthoz érhettünk volna leemelt válláról és a földre hajított. Zsebéből egy a sötétben szinte világító fehér anyagot halászott elő és gyorsan a számra helyezte. Ellenkezni akartam, de a folyamatosan erősödő elgyengülés letaszított. Pár másodperc múlva éreztem a masszív karok emelését a világ viszont pecsétekbe elsötétült.