Nem-búcsú [PUF - Bonakos]

Nem-búcsú

A Gellért-hegyre felmászni az éjszaka közepén csöppet sem volt annyira izgalmas, mint tizennégy évesen bemászni a Füvészkertbe, de a látványért cserébe néha megérte beáldozni az izgalmakat. Csónakos és Boka a Citadella alatti kilátó padján üldögéltek és az alattuk elterülő várost figyelték. A Szabadság híd fényei békésen pislákoltak az éjszakában, csak a 47-es és 49-es villamos csikorgása törte meg néha-néha a híd nyugalmát, esetleg egy-egy arra tévedő kósza autó. Hiába zavarták meg azonban a híd békéjét, még ennek ellenére is lenyűgözően szép maradt a budapesti éjszaka látképe.
Csónakos lassan kortyolt bele a kezében lévő üveg borba, majd Boka felé nyújtotta azt, aki készségesen átvette tőle az italt.

– Mikor indulsz holnap? – kérdezte a fiútól, megtörve a néma csendet és merengést, ami már hosszú másodpercek óta rájuk telepedett. Boka óvatosan húzott egyet az olaszrizlingből, mielőtt válaszolt volna. Ritka volt, hogy bort vagy bármiféle más alkoholt igyon, de Andris néha még az ilyen káros élvezetekre is rá tudta venni a komoly fiút. Sőt, ami azt illeti, talán csak ő tudta ilyesmire rávenni Bokát. Akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcára a gondolatra, miközben halkan figyelte a másik fiú alakját. Boka nem nézett rá, csak az üvegen lévő matricát kezdte el kaparászni a hüvelykujjával.
– Reggel fél kilenckor megy a vonat a Keletiből. Szerintem már el kell indulnom otthonról fél nyolckor vagy kicsit hamarabb – válaszolta a szokásos csendességgel, egy kissé hezitálva. Csónakos kihallotta a néma kérdést a szavai mögül, még ha minden porcikájával is igyekezett a másik, hogy ne hallja ki azt. Azonban esélye sem volt, hisz Csónakos úgy ismerte már őt, mint a saját tenyerét.
– Szeretnéd, ha kikísérnélek téged?
– Tessék? Én nem úgy értett... – Boka hangja elcsuklott meglepődésében. A félhomályban ülve nem látszódott tisztán az arca, de Csónakos tudta, hogy a barátja zavarba jött a nyílt kérdésétől. A fiú gyorsan meg is köszörülte a torkát és megcsóválta a fejét. – Dehogyis, nem kell kijönnöd velem. Mindketten tudjuk, hogy fel sem bírsz olyan korán kelni, nem akarom, hogy miattam ne tudd kipihenni magad. Meg hát vagy egy órára laksz a Keletitől.
– Ha rólad van szó, akkor felkelek, tudod jól... És hát én szeretnélek téged kikísérni. – Csónakos érezte, hogy égni kezd a füle az esetlen megjegyzésétől és zavarában gyorsan köhintett egyet. – Meg amúgy is, izé... ugye nem gondoltad komolyan, hogy majd hagyom, hogy egyedül cipeld az összes cuccodat a Keletiig? Mármint persze nem tartalak gyengének vagy ilyesmi, csak azért nem kéne két húsz kilós bőröndöt egyedül vonszolnod a városon keresztül és hát izé... – Kissé beleharapott az ajkába, ahogy realizálta, hogy össze-vissza csapong. Ó basszus, miért ennyire rohadt nehéz ez?

Boka csak zavartan a füle mögé tűrte sötét, már-már fekete haját, de sokkal hamarabb összeszedte magát, mint ő. A fiú valamilyen csoda folytán mindig össze tudta szedni magát pillanatok alatt, még akkor is, ha éppen félig bódultan, érzelgősen üldögéltek a Citadella félhomályában és arról beszélgettek, hogy Csónakosnak kéne cipelnie Boka bőröndjeit és nem fordítva. A fiú arcán egy szelíd mosoly futott végig.
– Jól van, eljöhetsz velem, de csak egy bőröndöt cipelhetsz, rendben? Semmi szükség arra, hogy az erődet fitogtasd, tudom jól, hogy mire vagy képes... – Boka egész halkan elnevette magát. – Nem akarlak úgy itt hagyni, hogy gerincsérvet adtam neked búcsúajándékul.

A fiú elhallgatott, majd ráemelte azokat a sötét, szinte fekete szemeit, melyek olyanok voltak, akár valami feneketlen mélység. Csónakos torkát egy furcsa érzelem kezdte el feszíteni. Talán a sírás?

Búcsúajándék? Én egyáltalán nem akarok tőled semmiféle búcsút, nemhogy búcsúajándékot!

Boka már lassan hét éve a legjobb barátja volt. Mióta csak együtt bemásztak a Füvészkertbe kilesni Áts Feriéket, mióta együtt tapasztalták meg szinte gyerekként, hogy milyen érzés meggyászolni egy osztálytársat és egyben közeli barátot... Csónakosnak fogalma sem volt, hogy milyen Boka nélkül létezni, mert az utóbbi hét évben szinte soha nem létezett nélküle. Élete minden mozzanatánál jelen volt a fiú: Boka segített neki a nyelvvizsgát letenni, Boka biztatta őt, hogy egyetemre menjen, Boka volt fent vele késő estig, amikor a nagypapája kórházba került és neki senkije nem volt, akire támaszkodhatott volna. Boka talált neki albérletet az érettségi után, amikor a szülei kidobták őt, Boka ment el vele az egyetemi gólyabálra, ahova csak egy embert lehetett meghívni... Boka mindig ott volt neki, mindig kiállt mellette és olyanok voltak már, mint a testvérek... ha nem jóval többek.
A személyiségük ugyan tűz és víz volt, de olyan párost alkottak ők, akik megállíthatatlanok voltak együtt. Egészen idáig. Most pedig Boka itt akarja őt hagyni ebben a koszfészekben egy teljes évre? Csak azért, mert az anyja képtelen a saját lábára állni azután, hogy miatta ment szét a házasságuk Boka apjával? Miféle önző nő az, aki külföldre kényszeríti a gyerekét, csak mert nem képes boldogulni egyedül? Miféle ember kényszeríti arra a gyerekét, hogy hagyja félbe a tanulmányait, csak azért, hogy neki jobb legyen?