Gold (Haikyuu Yokai AU)

Prológus

A város sötétségbe borult, az idő már késő délutánra járt. Az eső szüntelenül zuhogott, az eget néha néha bevilágította egy-egy villámlás. Az utcákat ellepte a víz, ami miatt a közlekedés is beállt.

Yumeji sietve kapkodta a lábát. Szinte már rohant. A ruhája teljesen elázott, a cipője minden lépésénél cuppogott a lábán, ahogy a lassan már bokáig érő vízben futott. A kezében levő mappában levő munkái már valószínűleg rég szétáztak, de nem tudta érdekelni. Nem is értette, hogy minek fáradt ennyit a rajzolással, ha egyszerűen senki sem tudta értékelni őket. Lassan kezdte feladni, hogy felvegyék bármelyik művészeti egyetemre. A munkái sehol sem mentek át.

"Olyan üresek"

"Szépek, de nem tükröznek semmi érzelmet."

"Olyan, mintha nem adnád bele szíved lelked a munkáidba"

"Gyere vissza, ha fel tudsz mutatni valami értékelhetőt"

Az állomásra érve szomorúan konstatálta, hogy ma nem fog hazajutni. A járatokat egy baleset miatt törölték. Elkeseredetten dobta le magát az egyik oszlop mellé. A mappáját minden mindegy alapon a feneke alá csúsztatta. Így is meg fog betegedni, de reménykedett benne, hogy azért ér valamit az, hogy nem a hideg betonra ül. Nem volt túl nagy az állomás, mindkét padot befoglalta már egy-egy az eső elől menekülő hajléktalan. Jobb nem is lehetne. Még nyugodtan aludni sem fog tudni, ha nem akarja, hogy ellopják a telefonját, és azt a kevés pénzt, ami nála van. Legszívesebben telefonált volna a legjobb, és egyben egyetlen igaz barátnőjének, akire számíthat, hogy jöjjön érte, vagy hívott volna egy taxit - bár arra most pénze se volt-, de a vihar miatt nem volt térerő.

A zsebéből előkapva a fülhallgatóját, majd a zenét max hangerőre kapcsolva, hogy kizárja a dörgést hajtotta a fejét a felhúzott térdére. A teste teljesen átfagyott. Most már nem csak a sírástól, hanem a hidegtől is remegett.

Ekkora szerencsétlent. Kezdte úgy érezni, hogy az egész világ ellene van, ráadásul a telefonja is az utolsókat rúgta. A alig húsz perc szám után a zene elhalt, és egyedül maradt az esőben. Most már a kedvenc bandája sem volt ott, hogy megnyugtassa valamennyire. Jobb ötlet nem révén a peron mellett elterülő erdőt kezdte kémlelni.

Hirtelen mintha valami nyüszítést hallott volna. A könnyeit letörölve kíváncsian pattant fel, és lépett közelebb a sínekhez. Legnagyobb meglepetésére egy kölyökróka feküdt nem messze tőle, alig 2 méterrel a sínektől.

Látszólag megsérült, ugyanis, a testét több seb is borította, vörösre színezve a már amúgy is csurom vizes bundáját.

Gondolkodás nélkül ugrott le a peronról, és rohant oda az állathoz, majd óvatosan a kezébe vette. Ha nem tesz valamit, el fog pusztulni. Már belegondolni is fájt abba, ha itt kéne hagynia, miután tudomást szerzett a létezéséről.

Az apró állat nem ellenkezett, amikor felvette, és a mellkasához szorította, hogy nehogy elejtse miközben visszamászik a peronra.

Hálát adott az égieknek, hogy az oldaltáskájában volt nála egy bicska, és némi fertőtlenítőszer. Tudta, hogy a jelen körülmények között nem sok mindent tud tenni, de mindent megtett, hogy ellássa a sérüléseit. Kötszernek jobb ötlet nem révén a pólója ujját használta. Szerencsére az még valamennyire száraz maradt a karja belső felénél a farmerkabátja alatt.

- Sajnálom, többet nem tudok tenni egyenlőre érted, de ígérem, hogy ha hazaérünk, rendesen ellátlak - suttogta, miután végzett, de a róka még ha értette is volna, hogy mit mond, akkor sem hallhatta volna, ugyanis látszólag elaludt az ölében.