Árvácska ~ Jonel ff.

Első és egyetlen

A lány háta keményen ütődött a falnak.
- K...Kérlek ne! - a hangja remegett, arcán patakzottak a könnyek. - Kérlek!
- Fogd be a szád! - ordított rá az őrmester. - Fogd be!
A lány csendben sírt tovább, lecsúszva a fal mellett. Könnyektől vörös tekintetét előbb az előtte álló férfi fegyverének csövére szegezte, majd feltekintett a férfira.
- Nem az én h... - kezdte, de az eldördülő fegyver belefojtotta a szót.
Nem sokkal a szíve fölött érte a golyó, mert az őrmester keze remegett.
Elfúló hangon még elmormogta az utolsó üzenetét.
- Visszajövök.

Jonel zihálva ült fel az ágyában.
Leizzadt és erősen lihegett, holott a szobában nem volt különösen meleg.

Az alkarjával letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket.

- Csak egy rossz álom volt - motyogta.

Ahogy felpillantott a hálószoba ajtajára, majdnem felüvöltött.
Ott volt. Ott állt és őt nézte. Véres volt a mellkasa és az arca. Gonosz mosoly játszott az ajkán.

Egy szempillantás alatt el is tűnt.

- Már megint... - morogta Jonel és nekikezdett a felöltözésnek.

Már kezdte megszokni. Minden évben eljött ez a nap, amikor felriadt az éjszaka közepén, elrohant otthonról, majd részegen esett haza, valahol hajnaltájt.

Jonel átvágott a fél falun az erdő felé, közben többször hátrapillantva a válla fölött. Szűnni nem akaró, haragos tekintetet érzett a hátán.

Bent az erdőben megállt egy nagy tölgyfa előtt, ami körül nem volt semmi, csupán egy szál árvácska.
Térdre rogyott.
- Mit akarsz tőlem? Mit akarsz? - suttogta a virágnak, maga előtt viszont a lány arcát látta. - Mit akarsz még?

Lehűlt körülötte a levegő.

A fülében még visszhangzott a lány sírása. Körülnézett, de nem látott semmit, bár nem mondhatni, hogy egy lélek sem volt körülötte.

A lány némán állt, közvetlenül a férfi mögött és csak figyelte. Tönkre akarta tenni.

Sírjon, szenvedjen.

Jonel valamikor hajnali öt tájékán esett haza, erősen alkohol szagúan.
A házban felfordulást talált. Néhány bútor fel volt borítva, némely tányér, pohár összetört.
Egy pillanatig sem aggódott, hogy valaki betört volna.

Sejtette, hogy valami - vagy valaki -, egészen más történt.

Visszajövök.

*

Jonel ingerülten topogott a tornácon. Nem értette, miért idegeskedik. Minden évben idejött, immár tíz éve, most mégis feszengett.

Kopogott.

Fekete ruhás, sovány asszony nyitott neki ajtót.

- Őrmester úr! - az asszony egészen elhűlt Jonel láttán. - Megtalálta?

Kövérkés férfi jelent meg az asszony mögött és tűrelmetlenül rászólt.

- Jajj, hogy találta volna meg? Az a lány messzire szökött, nyugodj már bele!

Az asszony szemébe könnyek gyűltek.

- Az én Bíborkám soha nem... - de a hangja elfúlt, sietve visszalépett a ház biztonságot nyújtó belsejébe.

Jonel szíve összefacsarodott a lány nevének hallatán.

- Csak a szokásos, őrmester úr? - a férfi feléje fordult.