Galamb és Farkas

1.

Drága Lénám!

„Az élet nem más, mint egy villámlás az égen. Elszalad, mint gyors hegyi csermely."

Buddha mondta ezt egyszer. Most valószínűleg forgatod a szemed, de nekem ezek adtak erőt az utolsó pillanatokban.

Képzeld, órák óta ülök az ágyon a szomszédom horkolását hallgatva, azon gondolkodva, hogyan fogalmazzam meg mindazt, amit mondani akarok neked. Ezek lesznek az utolsó szavaim hozzád, de én már nem hallhatom a válaszod…

Tudod, a halál elfogadásának a legnehezebb része az azzal való szembesülés volt, hogy egyedül hagylak. Bevallom, aggódom érted. Mindig magadba zárkóztál, már kislány korod óta próbáltalak kicsalni a csigaházadból, ahová anyád és előlem menekültél. Amikor végre sikerült, jött ez a fránya betegség... A rák alattomos dolog, ez vitte el apámat is. Akkoriban én sem tudtam felfogni a halált, csak kutakodtam utána, mi lehet az, hová ment apám? Tudom, hogy te is keresed a válaszokat. Nekem talán sikerül megtalálom. F̶é̶l̶e̶k̶.

Sajnálom, hogy el kell mennem, csak reménykedni merek, hogy nem bújsz újra vissza a házadba. Emlékezz arra, amit mindig mondtam: Nem a te hibád, hogy így alakultak a dolgok! Mindig magadat okolod mindenért... Ezért haragszom rád, de már többet nem tudlak megfeddni. Csak azt akarom, hogy újra őszintén tudj mosolyogni. Igen, tudom, hogy nehéz. De menni fog, hiszek benned! Te is higgy önmagadban! Ha úgy érzed, egyedül nem megy, hívd fel az anyádat! Igen, tudom, hogy nem akarod, de ő segíteni fog túljutni ezen! Akkor is, ha szerinted ez nem igaz. Beszéljetek. Ez az utolsó kérésem.

Sok dolog van, amit még el szeretnék mondani, de vannak, amiket gyáván, egy levél mögé bújva sem merek. Csak annyit tudok, hogy sajnálom, szeretlek, és hogy az apádnak lenni volt életem legboldogabb feladata. Te vagy a büszkeségem és az örömöm.

Most vége szakad valaminek, de a halál nem a végállomás, csak pihenő a hosszú út során. Egyszer még újra találkozunk.

Szeretlek, tündérlány! 

Léna dermedten meredt a sorokra, a keze remegett és a papír meggyűrődött. Az apja elbúcsúzott, levélben, pedig tudta, Léna nem szerette a dolog szentimentálitását. Személyesen akart elköszönni, hogy utoljára abba a szempárba nézhessen, amely látta felnőni, és megfoghassa azt a kezet, ami felnevelte. De nem tudta, mert aznap nem ért rá. Pont aznap kellett tanulnia a vizsgáira. Pont aznap döntött úgy, hogy nem látogatja meg. Pont aznap jött az a hívás…

A mellkasát valaki ököllel ütötte, fájt levegőt venni, a fájdalom lemetszett belőle egy darabot. Hajába túrt, szemét pirosra kezdték szurkálni a könnyek, de nem akart sírni. Az apja azt mondta, ne hibáztassa magát. Hallgatni akart rá, de akkor miért érezte úgy, hogy mindenről ő tehet? Ha akkor ott van mellette... Nem, akkor sem változna semmi.

Végigsimított a jól ismert kézíráson. Kusza betűk halmaza, egy olyan ember írása, aki alig tudott lépést tartani a gondolataiban megforduló ezernyi dologgal. Az utolsó szón megállt mutatóujja. Tündérlány. Szerette, amikor így hívta, olyankor mindig különlegesnek érezte magát. Az apja sosem volt érzelgős típus, sokszor nehezen mutatta ki, mit érez, talán ezért vált el Léna anyja is tőle, de vele éreztette a szeretetet.

Még mindig hihetetlen, hogy nincs már. Mintha lelassult volna az idő, és egy végtelen, lassú spirálban ragadt. Néha átélte megint az utolsó közös pillanataikat abban a rideg, kórházi szobában. Utolsó alkalomkor beszélgettek, majd felolvasott az apja egyik kedvenc könyvéből – A nyolcvannégy mahásziddha legendája –, és a férfi mosolyogva figyelte őt megfáradt szemével. Békés volt, és nyugodt, nem olyan, mint akinek napjai voltak csupán hátra. Ha tudta volna... ha sejtette volna, hogy ilyen hamar, ilyen váratlanul ér véget, mellette lett volna, hogy elmesélje ugyanazokat az unalmas történeteket, hogy ráncosodó kezeit megfoghassa és elbúcsúzhasson tőle. De nem tudta, és nem búcsúzott el.

Miért kellett meghalnia?

Két nap telt el, talán hét, nem számolta, a szobájában elrejtőzve, nem fogta fel a külvilágot. Az anyja többször telefonált, először még felvette, mert valami buta remény elhitette vele, hogy az apja hívja. Amikor Dóra hangja szólalt meg, letette. Azóta csak a csörgést hallgatta. Az orvosánál is kihagyta az időpontját, összefolytak a napok és elfelejtette. Egyedül arra emlékezett, hogy a gyógyszereket be kell venni, egyik pirulát a másik után. Az apja hangján hallotta a szavakat, mintha ő emlékeztette volna őt. Nem akart hallani. Befogta a fülét, miközben elzárta magát mindenkitől.

Az asztalra hajtotta fejét, karja alatt még jobban gyűrődött a papír, de nem érdekelte. Látni sem akarta. Amikor már kicsit könnyebbnek tűnt levegőt venni, az apjának muszáj volt megint víz alá nyomnia. Meghalt, annyi nem elég neki? Miért kell még utána is fájdalmat okoznia? Haragudott rá, elhagyta, pedig tudta, hogy nélküle Léna tündérszárnyai elszakadnak. Ha igazán akart volna élni, most itt lenne.

Ne is gondolj rá! – parancsolt magára. Lába idegesen járt fel-le, számolta a perceket, mikor jön a következő adag zsibbadás. Nem akart gondolkodni. Nem akart sírni. Nem akarta maga előtt látni apja utolsó mosolyát. Nem akart a miértekre gondolni. Nem akart semmit. Mégis... Nem tudta kiverni a fejéből azt az egy mondatot: „A halál nem a végállomás, csak pihenő a hosszú út során." Csak ennyi maradt belőle, egy eszme. Hinni akarta neki, de nem ment, pedig az apja sosem hazudott neki.

Szipogva megtörölte az arcát, és összehajtotta a levelet. A tinta átütött a papíron, csak nézte, miközben tovább ült egyedül a csendben. Hátha egyszer az megreped, és újra hallani fogja a hangokat.