ᴀ sᴢᴏᴍsᴢᴇ́ᴅ sʀᴀ́ᴄ

🖤Vége🖤

június 20. 21:02
Szeretlek.

💛〰️💫〰️🌛✴️🌜〰️💫〰️💛

Mindkettőnknek fájt, mikor egy fához csaptak minket. Nem tudtam megszámolni melyikünk kapott több ütést, ettől pedig csak még nyomorultabban éreztem magam. Seungmin ide-oda sétálgatott, mesélte neked, miket műveltem vele pár éve, mennyire sajnáltattam magam, hogy nem figyelsz fel rám. Könnyeid csak csillogtak arcodon, ezért nem tudtam rád nézni. Talán a düh, talán az adrenalin kényszerített a kiszabadulásra. Ütöttem...ütöttem, ahol csak tudtam őket és ők is engem. Hiába intéztem el két embert, ha Changbin és Minho nem érkezik meg, ott halunk meg, Seungmin fegyvere álltal.

💛〰️💫〰️🌛✴️🌜〰️💫〰️💛

Hazamentünk, persze sebes, véres arcokkal, amiket mind a kettőnknél kérdőre vontak. Kikapcsoltuk telefonjainkat, hisz a srácok úgy is tudják, hogy élünk, a többi meg akkor már nem számított. Egy táskával jöttél át és új ruhában. Nem szóltunk egy szót sem, csak csöndben pakolásztunk a szobámban, melybe valahogy életet hoztál magaddal. Miután én is lefürödtem, visszamentem a szobámba, ahol te ide-oda járkálgattál idegességedben. Lekapcsoltam a villanyt, így már csak a fényfüzérem világított meg minket.

💛〰️💫〰️🌛✴️🌜〰️💫〰️💛

Ott álltál előttem, a kintről beszűrődő holdfényben akárcsak egy vámpír, aki most fogja kiszívni belőlem a vért az utolsó cseppig. Mind a ketten tudtuk, hogy hagytam volna, a mai után pedig meg is érdemeltem. Beletúrtál azokba a játékos szőke tincseidbe, amik mögül barna íriszed egyre jobban hatolt bele a lelkembe. Egy lépést tettem közelebb, te mégsem hagytad abba puha húspárnáid harapdálását, ezzel engem még jobban megőrjítve. A zene, ami eddig mind a kettőnket mondhatni nyugtatott, véget ért, ezáltal pedig egy furcsán kellemes csöndet generált a kicsinyke szobában. Végül megtetted az apró, számunkra mégis hatalmas lépést. Remegő kézzel nyúltam szeplős, a mai nap után sebekkel teli arcodhoz, talán féltem, hogy összetörlek, hogy megint valami olyanba viszlek bele, amibe már belehalsz. Óvatosan, szinte nem is érve hozzád, simítottam végig puha bőrödön, melynek hatására belehelyezted arcodat a tenyerembe. Mondanom sem kell, nem érdemeltem meg ezt a melengető érzést. Hiába próbáltam elkerülni a tekintetedet, lassan nyúltál az államhoz, majd emelted fel. Szemeink ismét találkoztak, bár nem tagadom, az enyém fel-le cikázott ajkaidról.
"Szeretlek." suttogtuk egyszerre a levegőbe, hisz féltettük egymást. Rettegtünk ettől a szótól, de szíveink nem tudtak tovább agyalni ezen, cselekedni akartak és hiába csináltuk már vagy százszor, olyan volt, mintha az lett volna az első.
Forró volt, szinte tűzre gyulladtak ajkaink mégis folytattuk. Hosszú volt, lassú és érzéki. Mondhatni tökéletes.
Ez a szó, akárhányszor eszembe jutott később, mosolygásra sarkalt és egyfajta örömre, hisz a szó nem épp a kezdetünket, vagy egyikünket jellemezte, hanem azt, hogy hogyan sikerült megtalálnunk egymásban és a magunkban rejlő szépséget.

💛〰️💫〰️🌛✴️🌜〰️💫〰️💛

—Vége—