✓ || te〃YOONMIN.

e.

Hiába figyelmeztettek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy ezek nem számítanak rossz tulajdonságnak.

Miért nem jött rá senki sem, hogy mindenkinek olyan emberre van szüksége, mint te, Park Jimin?

Mikor a színpadon állva elénekeltem a dalt, amit egyszer neked írtam, a könnyes szemeidet nézve arra gondoltam hogyan is dobhattam el egy ilyen angyalt. Miért akarták a többiek?

A tőled pár méterre ülő szüleimet kémleltem, apa téged látván boldognak tűnt. Ennyire nem akarták, hogy veled legyek? Mellette anya úgy tűnt, mint akinek hasonlóan fáj. Találkozott a tekintetünk, szemei kíváncsiságot sugalltak, s egy kérdést tátogott felém; Megértetted? Nem értettem.

De aztán villámcsapásként ért a tudat. És félbehagytam, elrohantam. Hazáig szaladtam a széllel, mindent magam után hagyva, még téged is. Ezen a ponton már úgysem számított.

Otthon újra és újra átolvasva leesett. Csak túl buta voltam, hogy észrevegyem, vagy talán túl szomorú. A könnyek mindig elhomályosítják a perspektívákat.

,,Mert ő ilyen. És ezt ne felejtsd el."

Itt volt az ideje megérteni mi számít igazán.
Te.