Halld a hangom

Prológus

Mrs. Norris nesztelenül suhant el egy újabb lovagi páncél mellett. Aznap igen elégedett lehetett magával, és gazdájával. Sikerült lefülelniük Hóborcot, ahogy épp a lányzuhanyzó megbütykölését tervezgette. Emellett még azt a pár elsőst is elcsípték, akik nem figyeltek eléggé oda és behordták a sarat az udvarra vezető folyosóra. Összefoglalva, egy igen eredményes napot tudhatott háta mögött.

Befordult a konyha titkos bejáratát jelző  csendélet melletti, szűk, szinte észrevehetetlen  folyosóra, majd megállt a jobboldali ajtó előtt és háromszor megkaparta azt. Az ajtó magától kinyílt, ezzel felfedve a kis szobát, mely a macska otthonát jelentette. A fal mellett közvetlenül egy gondosan bevetett ágy, és macskakosár foglalt helyet. Előtte kissé megviselt bordó rongyszőnyeg terült el, mely valahol a fürdőszobát rejtő ajtó előtt ért véget. Az ajtó mellett könyvespolc foglalt helyet, – nem mintha Fricsnek lett volna ideje bármikor is olvasni – bár csak pár poros regény foglalt helyet, na meg a legtöbbet büntetett diákok aktái. A polccal szemben viszont sokkal fontosabb dolog állt. Egy nem túl nagy, de annál súlyosabb tölgy íróasztal, mely előtt a bozontos szemöldökét összeráncoló Frics olvasott egy kicsit gyűrött levelet.

Mrs. Norris nem zavartatva magát felugrott az asztalra. Gazdája, valamit az orra alatt mormolva megsimogatta az állatot, majd letette a kezében tartott levelet a tintatartó mellé.

- Holnap leadom Dumbledore-nak. Most már igazán megérdemlik a kicsapást azok a csibészek! – sóhajtotta Frics ábrándosan, és a macska lelki szemei előtt már is felderengtek a Weasley ikrek. – Mennyivel kevesebb dolgunk lenne nélkülük, igaz-e cicuskám?

A macska, mint aki minden szavát érti, nyávogott. Frics ismét megsimogatta a cicát, majd tekintete az asztalon álló képkeretre tévedt. Mrs. Norris is a képen mozgó alakok felé fordult. Három személy ült egy kertben. Az egyikben Argust lehetett felfedezni, annyi különbséggel, hogy barna haja még rövid és jólfésült volt, mellesleg nem vegyült bele annyi ősz hajszál sem. A második egy fiatal nő volt, világosbarna tincsei hullámokban omlottak vállára, kezében hat év körüli gyermeket tartott. Mindketten boldogan mosolyogtak a kamerába, miközben a kislány erősen próbálkozott átkéredzkedni a férfi ölébe.

Frics kezébe vette a képkeretet, míg arcára halvány, de szomorú mosoly kúszott. Hüvelykujja többször is végig siklott a képet fedő üvegen. Pár másodpercig csak nézte, és átélte a múltat, majd sóhajtva visszahelyezte a fotót.

- Oh, kicsi Ameliám... - suttogta egy utolsó pillantást vetve a fotóra, azon belül pedig a most már édesen kacarászó fürtös kislányra. – Bár itt lennél velem...

Szomorúan megrázta fejét, aztán Mrs. Norris-ra nézett. A macska szemében szintén szomorúság csillogott, de egészen másért. Hiába akarta, hiába próbálta ezerszer, a férfi soha sem jött rá, mit is mond ő valójában. Nem sikerült megértetnie vele, hogy ő nem Mrs. Norris, sőt nem is igazán macska, hanem sokkal inkább Amelia.