Lényegében jól végződött a suliba való visszatérésem első napja. A kosarat, amit kaptam, valahogyan a biciklimre kanyarintottam és úgy tekertem haza, mint egy részeg asztali mérleg, de ezt leszámítva boldogan falatozom a benne lévő dugi csokit.
A napom egyedüli hibáját is csak most követem el, ugyanis ránézek a lapra, ami a büntetésként kapott a házimat tartalmazza. Egyes? Pedig én minden tőlem telhetőt megtettem! Még a kedvenc színem is beleírtam! Elszomorít, hogy ezt nem értékelte a tanár, de nem hagyhatom, hogy ez a semmiség elrontsa a napomat.
Általában edzés után ahogy hazaesem megfürdök, megvacsorázok, aztán vagy tanulok vagy nem, de megyek aludni, miután Natsu kiélte játszási vágyait. Ma hercegnő lett egy röpke fél órára és zavarba hoz, hogy mi lenne, ha ez kitudódna. Lehet aranyos, ha a testvér mindent megtesz a kishúgáért, de fiú vagyok, kissé kellemetlen ez.
Natsu viszont napelemből van, ugyanis ahogy megy lefele a nap, ő is kezd végre fáradni és újra szabad vagyok.
Váélaszthatok, mit csináljak? Tudok nézni egy filmet még elalvás előtt, tanulhatok, aminek a gondolatától is úgy érzem hullani kezd a hajam, vagy edzhetek egy picit. Ennek gondolatától meg is rohamoznak az emlékek, mikor még csak én voltam az egyszemélyes röpi csapat. Egyedül edzettem minden nap és nem tántorított még el ez sem a célomtól. Én leszek a jövő Kis Óriása. Aztán jöttek az elsőévesek és két barát és az első hivatalos meccsemen is részt vehettem, ahol ő is ott volt.
A mindig morcos király, Kageyama Tobio.
Védekezőn magam elé emelem a kezem, pedig nincs is itt senki. Már belém rögzült, hogyha királynak nevezem Kageyamat, menekülnöm kell, különben készülhetek a legrosszabbra. De ő nincs most itt. Ráadásul ezt csak gondolatban mondtam ki. Nem kell félnem, hogy rituálisan kötöz ki a röpis hálóval az iskola tetejére.
Mindezek ellenére mégis azt kívánom, bárcsak itt lenne. Fura ez az érzés. Nem, nem vagyok meleg! Tutira nem, nem úgy értettem! Csupán kevésnek érzem a mai edzést. Csupán ennyi. Néha azzal álmodok, ahogy az ő feladásával és az én leütésemmel nyerünk meg egy-egy meccset. Vagy épp a nemzetit...
Hangok szűrődnek be kintről és megzavarnak a gondolataimban. Egy macska lenne? Előfordul, de nagyja részt vagy az ablakom alatt csapnak zenekart vagy a kukákat rámolják széjjel. A hang forrása viszont most az ajtóból jött.
-Anya, jött valaki? - kérdezem ki a szobám ajtajából, de nem kapok választ. Nézhetem meg magam.
Kitopogok a szobámból, el az bejárathoz, de mikor kinyitom azt, már csak egy távolodó alakot látok. Kell egy fél tized másodpec, hogy leessen, kit is látok.
-Kageyama? - döbbenek meg, hangomra viszont az említett személy is összerezzen.
Visszafordul arccal, de egy helyben áll. Némán nézzük szemezünk egymással egy darig, mint én és matek dogám, de a hideg jelez nekem, hogy megint meg fogok fázni.
-Nem tudom mit is keresel itt, de gyere be, mert mindjárt hóemberré fagyok - vacogva ölelem át felsőtestem karjaimmal, hogy legalább csak ezzel a csekélyke testhőmmel is megtartsam magamban a meleget.
Először vonakodik, de csak betér. Ahogy az ajtó becsukódik utána, én is egyből felmelegszem. Kutyahideg van odakint.
Leültetem vendégemet a konyhaasztalhoz, én addig összedobok egy fahéjas-narancsos teát. Pirosra csípte az arcát a fagy odakint, biztos jól esne neki a forró ital.
-Minek is köszönhetem a látogatásodat? - teszem fel végre konkrétan a kérdést, bár kissé jajgatva, amiért leforráztam a kisujjam a vízforralóval.
-Mit csinálsz, idióta? - állna fel, de leintem a sajgó ujjammal a számban.
-Ne tereld - felelem teli szájjal.
Látom, hogy beléfojtottam a szót, morog is, de visszaül.
-Elfelejtettem... - motyog, szinte nem is értem.
-Tessék? Nem értettem - kérdezem, ami fura, mert mindig leordítja a fejem, ezért tisztán szoktam hallani a szavait. Mint ami ezután jön.
-Akkor nyisd ki a füled, idióta! - csattan fel. Miért lett vörösebb hirtelen? - Elfelejtettem... elfelejtettem, hogy már nem vagy beteg... automatikusan idevezetett a lábam...
Lesüti a szemét és az asztalon tanulmányoz egy foltot, amit még én csináltam azzal, hogy véletlen beleállítottam a villát. Azért jött, mert megakart látogatni? Mint minden nap eddig, míg meg nem gyógyultam? Ez kedves... szokatlan még mindig számomra. Kissé belevörösödöm, mert túlzottan sok számomra ez tőle.
-Nem kellett volna - fordulok el zavaromban. - Akkor sem kellett volna, mikor beteg voltam, feleslegesen hiányoztál az edzésekről... - halkan viszont hozzáteszem. - Azért köszönöm...
Kezd kínossá válni egy idő után a csend. Már kezdek megörülni, hogy kész a tea és valamit csinálhatok is végre, de csak megszólal ekkor Kageyama.
-Most én kérdezek - arca ismét a szokásos hűvös érezelmmentesség. - Miért van gumi a hajadban?
El is felejtkeztem róla. Mikor Natsu beöltöztetett, két kicsi copfba kötötte a hajamat. Jézusom, ég a fejem. Gyorsan kikapom a jamaból a két gumit és elhajítom a sarokba, de tudom, hogy ezt már nem mosom le magamról.
-A húgom volt, nehogy mást higyj! - felelek hadarva és hevesen kalimpálva.
Nem jön válasz, csupán egy kisebb... nevetésfélét hallat...? Halucinálok? Nem tudom, mert már megint nem látom az arcát, mert lesüti a sáljába, amit nem vett le. Várjunk csak, ez nem az én sálam?
Odamegyek hozzá a kezemben a két bögre teával és az egyiket leteszem elé. Motyogva megköszöni, én viszont egy széles mosollyal fogadom a tekintetét, mikor felnéz.
-Kageyama, gyere holnap is.
