Gemini {Taehyung ff.}

2. fejezet

====================

Úgy fél perccel később sikerült feleszmélnem, így elváltam Taetől. Nem kell ezt az ölelkezés dolgot túlzásba vinni. Értékelem, nagyon is, ezt a kedves gesztust, de ez így hirtelen nekem már picit sok.

– Öhm... itt egy zsepi – vettem ki egyet a jackiem zsebéből, így elkerülve a táskámban való matatást, majd az előttem álló felé nyújtottam azt.

-Köszönöm – vette el a papírdarabot, hogy letörölgethesse vele a kézfejét, mikor végzett, a zsepit a melletünk található kukába dobta. – Figyelj – nézett a szemembe. – Ha szeretnéd, haza kísérhetlek, látom, hogy bánt valami. Nem szeretném, hogy történjen veled valami az úton ebben a... kiszámíthatatlan állapotban.

Meglepett. Igazán meglepett. Folyton csak egy kérdés visszhangzott a fejemben: „Mit akarsz tőlem?". Nem féltem tőle, nem volt rá okom, a kíváncsiság hajtott. De valahogy mégis ott motoszkált a fejemben a kérdés: mi van, ha ő valahogy, valamilyen módon tudja, rájött? Nem fogadhattam el a kedvességét. Roppantul érdekelt, mit szeretne tőlem, szerettem volna bízni benne, bízni magamban, hogy nem bántom majd, szerettem volna elhinni, nem fog elárulni, de képtelen voltam erre.

– Nos, kedves tőled, de megoldom egyedül – engedtem el felé egy kedves mosolyt, mire arca az előbbi határozottság helyett, most inkább megértést tükrözött. – Akkor, ha nem haragszol, én most megyek is – intettem, ő bólintott, majd elindultam hazafelé. Következik már megint az egyedüllét... nagyon jó.

Otthon jobb elfoglaltság híján csak megírtam a leckém, majd miután beálltam a forró, egyben ellazító zuhany alá, pizsamámat magamra kapva, álmosan dőltem be az ágyamba, elaludni mégsem tudtam. Folyton ott kavarogtak a fejemben a furcsa gondolatok, megválaszolatlan kérdések tömkelege.

Kínomban a rajzfüzetemhez fordultam, abban akartam menedéket találni. Rengeteg dolgot nem értettem. Miért akar Taehyung egyszer csak, a semmiből közeledni felém? Basszus, haza akart kísérni! Ez azért olyasvalakitől akivel csak köszönő viszonyt tartasz elég furcsának tűnik. Éppen ezért furcsállom én is. Az egy dolog, hogy úgy néz ki, ez a köszönő viszony most megszűnik, de az is lehet, hogy holnap ugyanúgy egyszerűen levegőnek néz majd. Ki szerettem volna deríteni, tudni akartam: mi lelte, milyen gondolatok cikázhatnak a fejében?

Ugyanakkor a tudat maga megrémisztett. Mi van, ha tudja? Vagy netán csak sejti? Nem derülhet ki ez az egész, nem tudhatja meg senki. Az iskola is egyedül csak arról tudott, hogy hétvégén egy kávézóban dolgoztam, onnan volt a pénzem egy része, így fizettem az albérletem és tartottam el magam. A többi a szüleim után örökölt pénz, amit már több mint egy éve folyamatosan kaptam, vagyis mióta betöltöttem a tizennyolcat.

Ott a másik dolog. Mindenki azt hitte, ugyanolyan normális életem van, mint nekik, délután a szüleimhez jövök haza, mint az összes átlagos gyerek. Nem arról van szó, hogy én különleges volnék, én csupán egy érdekes, furcsa, más eset vagyok.

Na és akkor vegyük figyelembe azt is, hogy ma megölelt. De miért tette? Jó érzés volt, tény és való, de akkor is ez az egész olyan hirtelen történt, nem tudtam felfogni az eseményeket ebben a tempóban. Reméltem, hogy ki tudom majd deríteni.

Addig gondolkodtam, amíg a rajzfüzetem fölött végre valahára el nem nyomott az álom.

Reggel nyűgösebben keltem, annak ellenére, hogy most még csak nem is álmodtam semmit. De ez legalább már egy jó pont.

Indulhatott is a napi rutin, elvégeztem a szokásos teendőim, megittam a mindennapos reggeli kávémat, fogat mostam, bepakoltam a táskámat.... és legnagyobb szerencsétlenségemre csak ekkor pillantottam az órára.

Rögtön a fejemhez kellett kapnom, már csak 15 percem volt oda érni az iskolába. Az odaút normális tempóban fél óra, gyorsan 20 perc. Esélytelen, hogy odaérjek.

Felkaptam a kabátom és a táskám és már a bejárati ajtót nyitottam ki, mikor egy dörgést hallottam.

– Hát persze! A viharnak is pont most kell jönnie! - morogtam. Vissza lépkedtem a fogashoz az esernyőmért, kirohantam az ajtón amit bezártam magam után, majd amilyen gyorsan csak tőlem tellett fejvesztve szaladtam a "kedvenc" épületem irányába.

Út közben egyszer, mikor az egyik forgalmasabb út zebráján szaladtam át még majdnem el is ütöttek. Szerencsére az autó sofőrje gyorsan kapcsolt és egy dudálással elintézve az egészet hajtott is tovább. Chh.. pedig nekem volt elsőbbségem! De ez foglalkoztatott a legkevésbé, már öt perc késésben voltam, a sírás kerülgetett. Egyszerűen szörnyen éreztem magam.

Az iskola elé érve két ismerős alakot pillantottam meg az ajtóban, az eresz alatt. Mikor közelebb értem már fel sikerült ismernem őket: Charlie állt ott és... Taehyung. Mióta vannak ők ilyen jóban?

Nem foglalkoztam ezzel, nem is volt időm, a szél éppen abban a pillanatban fordította ki az esernyőmet. Barátnőm rögtön a segítségemre sietett, egy másik esernyőt tartott a fejem fölé, elvette az enyémet, majd berángatott az eresz alá.

– Mi történt? Hogyhogy késtél? Jól vagy? Minden rendben? Kölcsön adom a tesi ruhám, nem kellene megfáznod. Már azt hittem, hogy valami komolyabb baj történt, teóriákat kezdtem gyártani! - hadarta valami piszkosul gyors tempóban. Csak azt csodálom, hogy még nem rappel. Pedig így belegondolva még jól is állna neki.

Nem csodálkozom azon, hogy meglepődött, sosem szoktam késni, sőt! Az elsők között szoktam az iskola kapuján belépni reggelente. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy stréber voltam, pusztán ez nálam mindig így alakult. Nem szerettem egyedül lenni.

– Sziasztok - intettem oda Taenek is. - Csak elaludtam és későn vettem észre. Köszi a segítséget Charlie. Most inkább nem ölellek meg, nehogy vizes legyél. A tesi ruhákat meg elfogadom, köszi szépen - pillantottam ismét a szeleburdi lányra. Olykor, ilyen esetekben, mint ez is, nagyon anyáskodóan tudott viselkedni, de ezt én egyáltalán nem bántam, jól állt neki ez a tulajdonsága.

– Méghogy nem ölelsz meg! Na, gyere csak ide! - húzott magához Charlie. - A legjobb barinőm akkor ölelem meg, amikor csak akarom, az sem számít, hogyha csurom vizes leszek tőle! - Megmosolyogtatott a kijelentése, ám szemem sarkából Taehyungot figyeltem. Csak csendben nézett minket, mosolyogva, én pedig vissza mosolyogtam rá. Valamiért úgy éreztem, vele ezt megtehetem. Neki megnyílhatok minimum annyira, mint Charlottenak. "Majd meglátjuk, mi sül ki ebből" - gondoltam.

"Lehet, hogy most egy hatalmas hibát követek el, tisztában vagyok a "lebukásom" lehetőségével, de nem érdekel. Jelen pillanatban nem. Túl sokat "bújkáltam", hazudoztam, nincsenek igaz barátaim, ha így folytatom soha nem is lesznek. Pedig egy igazi barát úgy szeret, ahogy vagy, elfogad. Nem igaz? Biztos, hogy van, kell lennie olyannak, aki elfogad így is." - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak akkor a fejemben. Hiszen ez így van, nem igaz?

====================