A folyó két partján [Spirited away fanfiction] (Ko)Haku x Chihiro ✔

A folyó két partján

Az alagútból kilépve visszanéztem a sötétségbe. Nem sok időt töltöttem a szellemvilágban, de mégis több hónapnak tűnt. Nagy változáson mentem keresztül: megtanultam, hogy a gyerekkor nem olyan fájdalommentes, mint ahogyan mondják. Még egy utolsót intettem a gyerekkori énemnek, majd beszálltam a kocsiba és elindultam a felnőtté válás útján.

A költözés óta 10 év telt el. Lassan hozzászoktam az új helyhez, és az új iskolához is. De semmi sem volt olyan, mint régen. Egy ideig visszamentem az elhagyatott vidámparkhoz, és leültem a folyó partjára. Átakartam kelni, és újra Hakuval lenni, de nem tehettem meg. Én ember voltam, ebbe a világba tartoztam. Aztán napról napra egyre kevesebbet gondoltam Rá és a többi szellemországi személyre. Egyetlen egy dolog miatt nem tudtam őket teljesen elfelejteni: a hajgumi miatt, amit a barátaim készítettek nekem. Kincsként őriztem, ez volt a legfontosabb dolog a számomra. De ahogy teltek az évek, többet nem ültem ki a folyópartra.

Édesanyám születésnapján kiléptem a virágboltból egy csokorral, amikor egy suttogó hangot hallottam:
- Sen. Gyere vissza! - valahonnan ismerős volt a hang, de nem tudtam hogy honnan. Sen... mintha a vezetéknevemből kivették volna ezt az egy szótagot.
- Engem Chihironak hívnak, nem Sennek! - válaszoltam a hangnak. És ekkor megjelent előttem egy sárkány. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Fehér színű pikkelyei voltak és zöld sörénye. Lehajtotta a fejét, hogy egy magasságban legyen az enyémmel. Körbenéztem, hogy más is látja e őt. A többi ember simán elment mellette, mintha ott sem lett volna, számukra láthatatlan volt. Felemeltem a karom és közelebb léptem hozzá. Rátettem a kezem a fejére, erre a sárkány átalakult egy velem egyidős fiúvá.
- Haku! - öleltem át a fiút.
- Chihiro! Örülök hogy látlak! – szorított a karjaiba.
- Nem úgy volt, hogy nem hagyhatod el szellemországot? – engedtem el Hakut.
- De igen... csak hiányoztál. – jelent meg szomorú mosoly az arcán.
- Te is nekem.
- Sétálunk egyet?
- Nincs sok időm, de igen. – egymás kezét megfogva elindultunk a közeli park felé. – Nem fog ez így furán kinézni?
- Mivel hozzámérsz, így téged sem látnak.
Az alatt a rövid idő alatt amíg itt volt, nagyon sokat beszélgettünk. Elmondtuk egymásnak a kalandjainkat, hogy kikkel ismerkedtünk meg... mindent.
- Sajnos lejárt az időm – néztem rá szomorúan.
- Nekem is. Elkísérsz?
- Igen.
Átmentünk a városon, egészen a kiszáradt folyómederig.
- Akkor itt a búcsú ideje. – fordult meg Haku.
- Kérlek, hadd menjek veled! – kezdtek el potyogni a könnyeim.
- Tudod, hogy nem lehet Chihiro. Hisz itt vannak a szeretteid!
- De te nem leszel itt! Te is közéjük tartozol! – válaszképp Haku megölelt. Erősen elkezdtem őt szorítani, sosem akartam elengedni.
- Hunyd be a szemed. – suttogta a fülembe.
- Nem! Nem akarom! – bújtam oda hozzá mégjobban.
- Kérlek Chihiro. Most az egyszer hallgass rám. – bólintottam, majd becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy Haku elenged. Próbáltam nem elereszteni őt, de teljesíteni akartam a kérését. Az arcomra szorítottam a kezem, hogy végképp ne nyissam ki a szemem. Hallottam Haku lassú lépteit, ahogy a kövek felé megy. Nem bírtam tovább, leengedtem a kezem, kinyitottam a szemem, majd elkezdtem futni utána.
~Még nem tűnhetett el...
- Kohaku! – kiabáltam. Ott állt félúton. A hangomra megfordult, majd hátrálva kezdett tőlem távolodni. Ahogy egyre messzebb ért, a teste körül apró szentjánosbogárhoz hasonló zöld fények kezdtek el megjelenni. Már majdnem teljesen ellepték őt, amikor megszólalt:
- Ügyes voltál. – majd eltűnt. Sírva rogytam össze a parton.
- Kérlek... gyere vissza!

Haku látogatása óta eltelt 50 év. Nagyon hiányzott, de sikerült őt a szívem legmélyebb részébe zárnom. Egyedül éldegéltem, a szomszéd lány mindig átjött nekem segíteni. Mikor nagyon kicsi volt, akkor sokat meséltem neki arról a helyről, ami megváltoztatta a világomat. És hitt nekem. Mindig kérdezgetett, szinte csüngött a szavaimon. Én meg csak beszéltem és beszéltem, egészen addig, amíg nem kérdezett már többet. Fiatal felnőtt lett belőle, nem volt ideje már az ilyen történetekre.
- Jó reggelt Chihiro-néni! – köszönt, mikor kinyitottam neki az ajtót.
- Jó reggelt Kaori-chan!
- Segíthetek valamiben? Szüksége van valamire?
- Nem kedveském, tökéletesen rendben vagyok!
- Akkor... Elszeretnék köszönni öntől!
- Köszönöm, hogy gondolsz rám – mosolyodtam el – De mégis hová mész?
- Jövő héten kezdődik az egyetem, addigra be kell költöznöm a kollégiumba.
- Értem. Jó tanulást kívánok, és vigyázz magadra!
- Köszönöm! – ölelt meg Kaori.
- Egy dolgot kérek tőled. – engedtem ki karjaim közül a lányt.
- Mi lenne az? – nézett rám kíváncsian.
- Kérlek sose felejts el, rendben?
- Miért is tenném? Mindig is emlékezni fogok magára! – válaszképp mosolyogtam, majd szomorú szívvel útjára engedtem Kaorit. Megvártam amíg belép a házuk ajtaján, majd az égnek emelve tekintetemet megszólaltam:
- Haku, eljött az idő.

Még napkelte előtt felkeltem, még egyszer utoljára körbenéztem a házamban, majd kiléptem az ajtón és nem néztem vissza soha többé. Letettem egy borítékot Kaori-ék ajtaja elé, majd elindultam életem legszebb sétájára. Szeretettel teli szemmel néztem végig az ismerős házakon, az utcán és a fákon. Sok emlék fűzött ehhez a helyhez, itt öregedtem meg, itt ismerkedtem meg Kaorival...

Napkeltére értem oda a régi folyóhoz.
- Haku, itt vagy? – kérdeztem meg halkan.
- Mint mindig - jelent meg a fiú a másik parton.
- Eljött az idő.
- Gyere, menjünk együtt haza! – indult meg felém lassan a köveken. Kinyújtottam a kezem, hogy egyensúlyozni tudjak. Ahogy egyre közeledtünk egymáshoz, a víz kezdett felemelkedni, mintha a folyó újjáéledne. Mire elértük egymást, a köveket ellepte a víz. Haku kinyújtotta a kezét, hogy megfoghassam. Nagylevegőt vettem, majd megtettem életem legjobb döntését: elfogadtam a felém nyújtott kezet. Ekkor egy hang rázta fel a csöndet:
- Chihiro-néni! Ne hagyjon itt! – a hangra visszafordultam a parthoz, ahonnan jöttem. Kaori állt ott. A kezében volt összegyűrve a levél, amit írtam neki.
- Muszáj mennem Kis drágám... Ahogy a levélben is elmondtam.
- Nem! Nem kell mennie! Annyit mindent kell még csinálnia! Kérem, maradjon!
- Vigyázz magadra, és kérlek sose felejts el! – köszöntem el végleg Kaoritól, majd Kohakuval elindultunk a végtelenbe. A víz egyre jobban kezdett minket elnyelni. Még mielőtt a fejünk is a víz alá került volna megálltunk, egymás felé fordultunk, majd megcsókoltuk egymást. Ahogy a szánk összeért, a víz átcsapott a fejünk fölött, és örökké magába zárt.
Hazaértem. Kisgyerekként érkeztem szellemországba, felnőttként távoztam és tértem vissza az Istenek világába.

Kaori

Hajnalban, mikor kinyitottam az ajtót, egy levél fogadott a küszöbön. Felvettem és megfordítottam: az én nevem állt rajta. Kinyitottam, majd elkezdtem olvasni.
„Kedves Kaori-chan! Sose voltam jó levél írásban, kérlek nézd el nekem ha nagyon rossz lesz!
Először is, ne haragudj rám. Nem akarlak bántani, nem akarok fájdalmat okozni ezzel a levéllel, de úgy gondoltam, tartozok Neked annyival, hogy megpróbálom megmagyarázni. El kell kezdeni. Nagyon nehéz, de ki kell mondani, hogy megmaradjon, ha már nem leszek, mert másként sosem tudnád meg. Sokáig túl gyenge voltam ahhoz, hogy ezt megtegyem.

Szerettem volna az egész létezésemet, az énemet arra fordítani, hogy másoknak jobb legyen. Adni, mert úgy gondoltam, csak erre vagyok jó. De aztán sikerült neked olyan dolgokat tanítanom, amitől ilyen csodálatos nő lettél.
Emlékszel Szellemországra? A kalandjaimra, amiket meséltem? Kevés ideig voltam ott, de az akkor megtanult dolgokat szerettem volna átadni neked. De egyetlen egy dolgot nem tudtam elmondani... 50 éve ismét találkoztam Hakuval. Hihetetlen élmény volt, de sajnos nem láthattuk egymást sokáig. Mikor elköszöntem tőle, a szívem darabokra tört. Mintha kiszakították volna belőlem egy részem, amit sohasem tudtam megtalálni és visszaszerezni.
Mikor gyerek voltam, akkor nem tudtam, hogy mi a szerelem. Az első búcsúnk pillanatában jöttem rá, hogy mennyire szeretem őt. Éppen ezért kell most elmennem. Öreg vagyok már. A lelkem és a csontjaim is elfáradtak...
Ennyi idősen az öregek teljesen magukba fordulnak és elzárkóznak mindenkitől. De én nem voltam ilyen. Miattad sosem tettem ilyet, hisz szükséged volt rám. És nekem is rád. Köszönöm!
Ne haragudj rám, hogy nem voltam erősebb. Hogy feladtam, hogy nem bírtam tovább, hogy nem tudtam Neked tovább támaszt nyújtani. De hiszem, hogy nélkülem is erős leszel. Köszönök minden egyes percet, amit rám szántál abból a csodás lényből, aki vagy. Remélem tudod, hogy attól, hogy nem vagyok ott melletted, szeretlek, s ha azt érzed, egyedül vagy, gondolj arra, hogy legalább egyvalaki van ebben a fojtó világban, aki akkor is törődik Veled, ha már nem él benne. Lehet, hogy egyszer majd elhalványítanak engem az évek, elfelejtesz, de én emlékezni fogok Rád, mindarra, amit kaptam Tőled. Köszönöm. Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök.
Viszlát Kaori."

Chihiro

Mire odaértem a kiszáradt folyómederhez, azt hittem, hogy elkéstem. De nem. A jól ismert öregnéni helyett, egy 10 éves kislány állt a parttól nem messze. Azonnal felismertem őt, valahogy a testtartása mit sem változott.

Mikor végleg eltűntek, akkor jöttem rá, hogy az igaz szerelem akár két külön világban élő gyermek között is létrejöhet. A könnyeimet letörölve meghajoltam az újjá éledt folyó felé, és így szóltam:
- Én köszönöm, Chihiro!

Huh srácok... Nagyon sokat dolgoztam ezzel a kis novellával. A történetnek többféle véget kitaláltam, de ez tűnt a legszomibbnak :'D Remélem, hogy tetszett nektek!