i'll always be there for you - asanoya oneshot

.

- nishinoya? – döbbentem meg, miután kinyitottam az ajtót a halk kopogásra. a fiú – furcsamód – leengedett hajjal állt az ajtó előtt, és félve nézett fel rám.

- asahi-san... - szólított meg, hangja rekedtes volt, mintha sírt volna. láthatóan hezitált, mit mondjon, szemét lesütötte. ekkor vettem észre, hogy az alacsony fiú remeg. igaz, már a napokban egyre jobb idő volt, és folyamatosan érezni lehetett a tavasz közeledtét, esténként nagyon lehűlt az idő, és a libero egy fekete hosszú ujjúban ácsorgott kis hátizsákkal a hátán.

- jesszus, noya, gyere be, szétfagysz! – nem hagytam neki időt, hogy kitalálja, mit akar mondani. megragadtam a kezét, és behúztam a meleg házba, az ajtót becsukva mögötte. – hozok neked takarót, meg csinálok kettő kakaót, utána pedig mindent elmesélsz. – hajoltam le kicsit, hogy a szemembe nézzen. a fényben már láttam rendesen az arcát. szemei pirosak voltak, és kissé csodálkozva találták meg az enyéimet – rendben? – habozva bólintott. elindultam a konyha felé, magam mögött hallottam még, ahogy leveszi a cipőjét.

gondolataimba merülve raktam fel két bögrényi tejet melegedni, majd raktam bele kakaóport. mi történhetett noyaval, ami miatt este fél kilenckor egy pólóban, kisírt szemekkel kopogtatna be hozzánk? máskor is volt már, hogy mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül állított be hozzánk – imádtam ezeket az alkalmakat -, de most nem úgy tűnik, mintha csak szórakozásból jött volna.

a kapcsolatunk nishinoyaval bonyolult. három éve barátok vagyunk, és nem túlzok, ha azt állítom, a fiú mindent tud rólam. többet, mint daichi vagy suga, talán többet mint a saját szüleim. gondolkodás nélkül megbízok benne, és azt hiszem ő is hasonlóan van ezzel. azonban noya iránt másféle érzéseim is vannak, olyanok, amiket nagyon nem kéne, hogy érezzek.

hirtelen észbe kaptam, és levettem a tejet a tűzhelyről. kicsit túlforraltam. gyorsan kitöltöttem az innivalót két bögrébe, a vendégszobából felkaptam a vastag takarót, és a nappali felé vettem az irányt, ahol a barna hajú a kanapénkon a szokásos helyén kucorgott meredten maga elé nézve. az érkezésemre halványan megrázta a fejét és felnézett rám. kissé elmosolyodva letettem a kisasztalra a bögréket, és óvatosan betakartam noyat, szinte körbecsavarva őt az anyaggal. végig éreztem magamon a tekintetét. kihámozta a kezét, én meg apró tenyerébe adtam a kakaót, majd letelepedtem mellé a kanapéra.

- noya... mi történt? – kérdeztem óvatosan. ott, a takaróval bebugyolálva, két kezével a bögrét szorítva, nagyon törékenynek tűnt.

- én... nem is tudom. minden csak – élesen beszívta a levegőt – csak túl sok volt. ne haragudj, hogy tönkretettem a te estédet is. – nézett rám, és láthatóan ismét nem állt távol a sírástól.

- hé, hé, ne mondd ezt – próbáltam nyugtatni, miután megint remegni kezdett – nem tettél tönkre semmit. – simogattam a hátát. próbálta szabályozni a légzését, és felfelé nézett, hogy véletlenül se hagyja legördülni a könnycseppeket a szeméből.

- apám... apám megcsalta anyámat. – mondta ki halkan, mire megfagyott a vér az ereimben – és anyám megtudta. és – letette a bögrét az asztalra – és ordítoztak – a takaróba temette arcát – órákig üvöltöztek, talán még most is üvöltöznek – a mondat végét már nem tudta rendesen befejezni, egész teste rázkódni kezdett, és fájdalmasan kezdett sírni.

a szívem szakadt meg, ahogy a számomra talán legfontosabb ember a szemem láttára törik össze. gyorsan én is letettem a kakaómat és takaróstul magamhoz húztam a fiút. a fiút, aki mindig maga próbálja megoldani a problémáit, aki nem mutat más előtt gyengeséget, akinek most mégis túl sok volt minden, és hozzám jött segítségért.