Életfogytiglan

~3~

Anne fejében még mindig Jeff szavai visszhangzottak. "-Anne, ez a valóság. Nem képzelődsz. Az idő megállt. Viszont nem magától. TE állítottad meg."
A sikátor egyik falának támaszkodva gondolkozott. Szőke hajfürtjei a szemébe lógtak, s akárhányszor az anyjára gondolt, úgy érezte, szaltózik a gyomra. "-Édesanyád még mindig itt van. Nem távozott el örökké. Csak megfosztották a képességeitől, így számodra és minden időfonó számára láthatatlanná válik."
"-Dehát... Voltam a temetésén..."
"-Láthatatlanná vált az élők világában. Ahogy mindenki, aki elment. A holtak közt még mindig létezik, bár nem mondanám, hogy kimondottan él. Láthatatlanná válik azok szemében, akik nem képesek látni a holtakat, vagy nem tudnak átmenni a világukba."
"-Kiknek a világukba? Miről van szó?"
"-Édesanyád tényleg sosem beszélt erről? Egészen mostanáig nem is tudtad, hogy...hogy az vagy? Tudod, a holtaknak külön világuk van. Képzelj el egy tükröt. Ha belenézel, láthatod benne magad. Tükröződik. Így van ez a holtak világával is. Ugyanaz a világ, csak más emberekkel. Érted már?"
"-Mondjuk. Ha mondjuk...meghalok, újból láthatom az édesanyám?"
"-Anne, kérlek ne gondolkozz ezen. Ne akarj meghalni. Azt bármilyen hülye ember tud. Viszont élni nehezebb. Anne, te különleges vagy. Ne akarj soha sem meghalni."
Anne leguggolt és a cipője orrára meredt. Lelki szemei előtt látta anyja könyörgő és fájdalmas tekintetét, ahogy küzd az életéért, a képességeiért.
Egészen idáig Anne úgy gondolt az anyjára, mint egy szomorú, pesszimista nőre, aki nem tálalja az élvezetet az életben, miután férje eltávozott. Most meg egyszeriben megváltozott. Erős, talpraesett nő, aki minden porcikájával küzd az otthonáért és a szeretteiért. Anne már vagy öt éve nem sírt. De most... most hirtelen kibuggyant belőle. Miért pont ő? Miért nem más? Miért? A zöld íriszei elhalványultak, látása elhomályosodott, s kimerülten zuhant álomba.