Mikor ismét üresnek érzem magam, a költészethez folyamodok. Verset olvasok vagy épp magam költök. De ma még ez sem megy. Mert nem adatott végtelen tehetség hogy csak úgy kipattanjon egy, elmém mély sötét világából. Szóval ez amolyan napló bejegyzés.
Üres vagyok végtelenül üres. Folytogat a sirás érzése de nem vagyok szomorú. Inkább fulladt. Meg rettentően fáradt. Talán ha megpróbálkozok a vegyes érzelem megfogásával és megpróbálom leírnia akkor majd könnyebb lesz. Amolyan öngyógyítás.
Sokadszorra nyitom meg a chat-ablakot hogy ráírok valakire, de mégsem teszem mert mit irnék. Egyáltalán kapnék-e olyan megnyugtatás ami jól esne és könnyedén elfújna fejem körül lebegő felhőket.
Senkinek se tudom megmagyarázni miért is vagyok ma végtelenül pesszimista. Olyan mintha ezek a felesleges napok csak rövidítenék az életem. Rövidül és rövidül míg aztán véglek el nem fogy és eltűnik.
Most már tényleg nem írok mást.
Csak a jövőbeli önmagamnak. Remélem csak fejem fogva nézem ezt a bejegyzést , hogy mit összesírt a szám és picsogtam itt össze-vissza. Tudom..nekem se könnyű:)
De tudd, hogy tényleg hiányzott valaki aki beszélt volna velem és nem voltam jól.
De most már, köszönöm.
