Harry Potter más szemszögekből

Padma Patil: Az én karácsonyi bálom - Avagy miért ne menj bálba Ron Weasleyvel

   A mai napról sokat álmodoztam Lisával és Mandy-vel, a barátnőimmel. Alig vártuk, ugyanis mindegyikőnknek volt partnere az eseményre. Habár soha nem vallanám be, de rettentően féltékeny voltam az ikertesómra, Parvatira, mert ő Harry Potterrel, a Kis túlélővel mehetett a bálba. Nekem meg maradt az idegesítő barátja, Ron Weasley. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a Weasleyket, mert semmi bajom nem volt velük—eddig. De ez a srác tényleg éretlen volt a korához képest, amit már abból is meg tudtam állapítani, hogy Parvati elmesélte a tapasztalatait vele, mert ugyebár mindketten ugyanabban a házban voltak, így többet tudott róla, mint én.
   Amikor felajánlották nekem, vagy jobban mondva Harry egyenesen nekemszegezte a kérdést, hogy mennék-e Ronnal a bálba, azonnal belementem, egyfelől a sokkhatás miatt, hogy Potter hozzám szólt, másfelől pedig a remény miatt, hogy hálából hátha táncol majd velem is egy kicsit. Aha, még mit nem. Ha tehetném, visszamennék az időben, és rávágnám, hogy a válaszom nem. De mivel erre már nincs lehetőségem, ezért el kell fogadnom, ami történt. Inkább ismertetem a tényeket.
   Miután bejelentették, hogy bál lesz, minden ház rögtön elkezdett felkészülni. Mi Flitwick professzorral, a házunk vezető tanárával tanultunk táncolni, ami a lányoknak könnyen ment, a fiúk viszont kissé szégyenlősebbek voltak. Sokat gyakoroltunk, engem pedig fel is akart kérni egy háztársam, Terry Boot, amit sajnos már túl későn tudtam meg. Alig pár nap volt a bálig, én pedig kezdtem bepánikolni, mivelhogy nem volt még párom. Ekkor jött Harry, akiről azt hittem, ő lesz a megmentőm.

~Visszaemlékezés~

   Éppen befejeztem a desszertet és Parvatival és Lavenderrel társalogtam a közelgő eseményről, amikor az ikertesóm hirtelen megtorpant. Elmondása szerint valaki megkocogtatta a vállát. Hátrafordult, a legjobb barátnőjével együtt pedig én is így tettem.
- Öhm...Parvati, beszélhetnék veled és...Padmával? - érdeklődött Harry a tarkóját vakargatva. Eléggé idegesnek tűnt, meg kell mondjam, el nem tudtam képzelni, miért. Hiszen ő a Kis túlélő! Aki kétszer is legyőzte már Tudjukkit és sikeresen teljesítette a Trimágus tusa első próbáját! Mégis mitől félt, leharapjuk a fejét ha hozzánk szól? Vagy talán attól, hogy elkezdünk áradozni a teljesítményéről? A második valószínűbb lett volna, de egyiket sem csináltuk. Egyszerűen csak otthagytuk szegény, megrökönyödött Lavendert (akinek már volt párja Dean Thomas személyében), és arrébb sétáltunk egy elhagyatott sarokba a fiút követve. Természetesen izgatott pillantásokat váltottunk az ikertesómmal, miközben Harry mögött lépdeltünk.
   Felénk fordulva lassan kifújta a levegőt. Aztán...csak nézett. Komolyan, mintha nem tudott volna beszélni. Összehúzott szemmel néztünk rá Parvatival, majd a lány megtörte a feszült csendet.
- Mit szeretnél, Harry? - kérdezte, segítőkészen hajolva a fiú felé. Az én ikertesóm, tudom, hogy bármibe belemegy csak hogy segíthessen másokon. Ez pedig most sem volt másképpen.
- Hát...izé... - próbálkozott a szemüveges srác, de a szavak csak nem jöttek a nyelvére. Mi erre összenéztünk, majd visszavezettük tekintetünket rá. Halkan sóhajtott, majd elhadarta a mondatot, amiért odahívott minket. Nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond, ugyanis egy szuszra mondta ki az egészet. - Lenne kedvetek eljönni Ronnal és velem a karácsonyi bálba? - összeráncoltam a homlokom, és fogadni mertem volna rá, hogy Parvari is így tesz mellettem ácsorogva.
- Jól hallottam, amit mondtál? - tettem fel a kérdést, kedvesen mosolyogva a fiúra. Kellően elvörösödött, hogy mást ne mondjak. Persze én is úgy festhettem, mint egy érett paradicsom. Felcsillanó szemmel válaszolt.
- Igen. Szóval? - járatta a tekintetét köztem és az ikertestvérem között. Egy pillanatra megint beállt a feszült csend, amit ezúttal Parvati tört meg.
- Rendben, de csak akkor, ha én megyek veled. - ezt nem hittem el. Akkor sem voltam képes feldolgozni, hogy ez a mondat Parvati, az én nővérem, Parvati száját hagyta el. Soha nem csinált még ilyet, mindig tekintettel volt rám és arra, hogy nekem mi jó. Ebben a pillanatban azonban a legkevésbé sem érdekelte, hogy én kapom az éretlen Weasley fiút, ha ő lestoppolja magának Pottert. Csalódott pislantást vetettem felé. Tudtam, ha nemet mondok, Harry tovább fogja keresni a megfelelő partnereket magának és a legjobb barátjának, mivel ő nem tűnt olyannak, aki otthagyja a legnagyobb káosz közepén a másikat, csak mert ő talált magának párt. Bár, Parvati sem tűnt ilyennek.
  Végül beadtam a derekam és beleegyeztem. A körletünk felé vezető utunkat pedig—ami eredetileg roppant békés és meghitt lett volna Lavenderrel—veszekedéssel töltöttük. Inkább nem írom le a részleteket, mert nem is érdekesek, ráadásul nem is papírra valóak. Meg kell hagyni, tudunk borzasztó csúnya dolgokat vágni egymás fejéhez, ha összeszólalkozunk. A végére viszont sikerült elásnunk a csatabárdot, és megegyezni, hogy egyikük sem fogja jól érezni magát, ha látja, a másik unatkozik.
  Aztán eljött a nagy nap, amelynek estéjén ezt a bejegyzést is írom. Sokat vártunk rá, de hogy nem úgy sült el, ahogyan terveztük, az nem is kifejezés.
  A barátnőimmel felvettük a ruháinkat—anyáék Parvatinak egy gyönyörű babarózsaszín ruhát küldtek, nekem pedig ugyanilyet, csak éppen türkizkékben—amelyekben meg kellett hagyni, káprázatosan festettünk. Életemben talán először voltam megelégedve a kinézetemmel a tükörbe nézve a három óra készülődés után, amit öltözködéssel, sminkeléssel, a hajunk elkészítésével és izgatott csevegéssel töltöttünk.  Felkészülve—legalábbis azt hittem, fel vagyok készülve—indultam ki a Hollóhát körletéből, a Nagyterem bejáratához. Nyomban kiszúrtam Parvatit a tömegben, és azonnal odasiettem mellé.
- Istenem, de gyönyörű vagy! - jegyezte meg mosolyogva. Viszonoztam a gesztust.
- Te is szép vagy! - válaszoltam, mert tényleg az volt.
- Ha Weasleynek nem fog leesni az álla mikor meglát, akkor egy érzéketlen tuskó. - szólalt meg újból, miközben arrébb húzódtunk a tömegtől, amiben minden ember a párja után kutakodott.
- Én is ettől félek. - húztam el a számat. Bűnbánó pillantást vetett felém.
- Nagyon haragszol? - már épp válaszolni akartam, amikor megláttam a felénk igyekvő párost. Te jó ég! Ha Ronald álla nem is, de az enyém biztosan leesett. Arra ami fogadott ugyanis a legkevésbé sem számítottam.
   A magas, vörös hajú srác egy barna, csipkékkel és fodrokkal díszített, hagyományos dísztalárban állt meg előttünk. A füle tövéig épp olyan vörös volt mindene, mint a haja. Hatalmas szemekkel bámulhattam rá, mert Parvati oldalba bökött.
- Sziasztok! - nyögte ki Harry, miközben a szoba másik sarkába bámult. Szuper. Kedvesek vagyunk vele, ő pedig ezt úgy hálálja meg, hogy konkrétan ránk se néz. Akkor még azt hittem, ez a legnagyobb bunkóság a világon. Hatalmasat tévedtem.
- Azta. A tiéd hagyományos. - jegyeztem meg, még mindig Weasley talárját elemezve. Nem hagyhattam szó nélkül.
- Mr. Potter és Miss Patil! Kérem jöjjenek ide, maguk fogják megnyitni a bált a többi versenyzővel és a partnereikkel. Ó, Mr. Weasley, Miss Patil, maguk bemehetnek. - jött oda hozzánk McGalagony professzor. Ilyen nincs. Parvati táncolhat én meg egy csipkés talárú Weasley után rohangáljak? Rendben, már nehezebben, de még ezt is lenyeltem.
   Elköszöntem Parvatitól egy irigykedő pillantás kíséretében, majd partneremmel bevonultunk a Nagyterembe, ami gyönyörűen ki volt díszítve, a bál témájához hűen. A fehér és a világoskék voltak az uralkodó színek, de néhol arany és ezüst díszek is megcsillantak a terem elvarázsolt egén ragyogó csillagok, és a fejünk felett lebegő gyertyák millióinak fényében. Annyian voltunk, hogy alig fértünk el, ráadásul helyet kellett hagyni a megterített asztaloknak, a hatalmas táncparkettnek és a színpadnak is.
   Pár perc múlva bevonultak a bajnokok a párjaikkal. Szinte beragyogták az utat, amelyet két oldalra zsúfolódva hagytunk meg nekik.
Végignéztem a párosokon. Legelöl ment Cedric Diggory és Cho Chang, őket követte Fleur Delacour és Roger Davies, utánuk sétált kézenfogva Viktor Krum és egy...egy ismeretlen lány, a sort pedig Harry és Parvati zárta. Természetesen megakadt a tekintetem az ismeretlen lányon, és mikor rájöttem, ki az, azonnal el kellett mondanom valakinek. Az a valaki pedig történetesen Ronald volt, ugyanis ő volt a közvetlen közelemben.
- Az ott, Viktor Krum mellett Hermione Granger? - kérdeztem, a fiú felé fordulva. Mégiscsak a legjobb barátja az említettnek, csak felismeri akkor.
- Nem, az nem lehet. - jött a válasz, de a srác arckifejezése sokkal inkább megerősítette az elméletet, mithogy megcáfolta volna azt.
   Elkezdődött a tánc, Parvati pedig hiába próbálta vezetni Harryt, a fiú rettenetesen táncolt. Később aztán többen is beálltak.
- Megyünk táncolni? - fordultam Ron felé. Válaszul olyan pillantással illetett, amely azt tükrözte, örüljek, hogy egyáltalán szóba áll velem. Erre eléggé megsértődtem, mert nehogy már ő tegyen nekem kiváltságot! Én álldogálok tök szerencsétlenül egy hagyományos, fodros-bodros ruhás srác mellett, nem pedig fordítva.
- Szerintem inkább üljünk le. - felelte flegmán. Felment bennem a pumpa, de még tűrtőztettem magam. Követve a példáját, én is leültem az asztalhoz, karjaimat és lábaimat keresztbe rakva. Amikor egy jó szám jött, akaratlanul is a ritmusára dobogtam a lábammal.
  Nem sokkal később megjelent Parvati és Harry. Az ikertestvérem sem tűnt túl boldognak, de azért próbált mosolyogni. Nem nagyon jött össze. Végül felváltva néztünk csúnyán a párunkra, amit Harry és Ron teljes mértékben ignorált.
- Felké'hetem tán' olni ke'vves höl'? - lépett oda Parvatihoz egy Beauxbatons-ös fiú, aki kimondottan helyes volt. Az ikertestvérem megint cserbenhagyott. Ott maradtam hát egyedül a fiúk mellett, nézve, hogy szegi meg a nekem tett ígéretét és hallgatva Harry és Ron tanácskozását a Krum-Granger párosról. Egy idő után elegem lett.
- Elviszel táncolni, vagy sem? - szegeztem partneremnek a kérdést, aki összehúzott szemmel válaszolt.
- Nem. - felelte bunkón, majd visszafordult volna Harryhez, ha nem állítom meg a mozdulat közben. Általában csendes és rendes lány voltam, de éppen életem legnagyobb parasztságát követték el velem és a nővéremmel: ürügyként elhívtak minket a bálba, hogy ne menjenek egyedül, majd leráztak, és két másik lánnyal foglalatoskodtak. Na, még mit nem? Erre már muszáj volt kinyitnom a számat.
- Hát Weasley - kezdtem, mire szemforgatva visszafordult hozzám-, nem tudom, tudod-e, de egy rohadt nagy bunkó vagy! Hogy képzeled, hogy vagy három órát fektetek abba, hogy jól nézzek ki melletted, erre te megjelensz egy ilyen - az "ilyen" szót jó erősen megnyomtam - dísztalárban, és elkezded Hermione Grangert piszkálni, velem meg úgy beszélsz, mintha egy folt lennék az ingeden? Már ne is haragudj, de nagyon elegem van ebből! - álltam fel, hangosan kiabálva. - Ó, és Potter, ha máskor segítségre van szükséged, fordulj Cho Changhez és Grangerhöz, ha már annyira felkeltették az érdeklődéseteket! Remélem örülsz, hogy tönkrevágtad életem legszebb napját! - vágtam a fejükhöz, majd kifelé indultam. Szó nélkül otthagytam volna őket, ha nem hallottam volna meg Ronald flegma válaszát.
- Három órát készült? Én azt hittem, max fél órába telt megcsinálni azt a borzalmas hajat. - lassan fordultam meg a tengelyem körül, szembe találva magam a két nevető fiúval. Marha vicces, gratulálok!
- Ó, Weasley. Ne aggódj, látszik, hogy milyen udvariasnak nevelt fel anyád! - kiabáltam vissza, amit már tényleg nem tudott szó nélkül hagyni.
- Hát, Parvati, vagy ki vagy te, Padma, képzeld, igenis jól nevelt vagyok, csak nem az olyan hiszékeny, érzékeny kis...-kal - újabb tintát nem tűrő kifejezés, amivel nagyon megbántott -, mint te vagy! Örülj neki, hogy eljöhettél velem és Harryvel - magamban persze hozzátettem, hogy nem illik magunkat előre helyezni - a bálba, hozhattunk volna akárki mást is. Nem is tudtam, hogy veled jövök, amíg Harry el nem mondta! Csak annyit tudtam, hogy a középszintű lányok közül valakivel. Sőt, inkább a selejtből valakivel! - az utolsó szavai nagyon felidegesítettek.
- És tudod miért van ez? Mert nem volt merszed elhívni valaki mást! Ha Harry nincs, bele sem mentem volna! Nem is lenne párod. Gratulálok, nagyon jó Griffendéles tulajdonságokról számol be a férfias viselkedésed! - éppen válaszra nyitotta a száját, de én gyorsabb voltam. Felkaptam egy pohár töklevet (az volt a kezem ügyében), és leöntöttem vele a csodálkozó fiút. Mielőtt visszavághatott volna, ziháltan és zaklatottan kimasíroztam a Nagyteremből.
   Most pedig itt vagyok, a hálókörletünkben. Át sem cseréltem a ruhám, úgy ahogy voltam, leültem naplót írni. És azt kell, hogy mondjam, jól esett. Kiírtam magamból az érzelmeket, most pedig már nem is vagyok olyan dühös. Mondjuk, ha Harry vagy Ron megjelennének itt, biztosan hozzájuk vágnék valamit a szavakon kívül, de sokkal jobb, hogy itt őrjöngök, minthogy mindenki előtt a Nagyterem közepén. Visszagondolva, jól esne egy  bocsánatkérés a fiúktól. Dehát, fiúkról beszélünk, nem fogják félrerakni a büszkeségüket egy megbántott lány miatt. Ráadásul ki vagyok én? Őszintén? Én sem tudom. Egy mellékszereplő a saját történetemben. Ez vagyok én. Padma Patil. Egy lány, akiről a sok szereplő és rohanó események között mindenki megfelejtkezett. De nem baj. Majd begyógyítom én a saját sebeimet, ha már nincs más, aki segítene.
                              
                                 1994. December

Kedves olvasó! Remélem tetszett az első történetem, ha ez így van, kérlek adj valami visszajelzést, ugyanis ez az első sztori amit publikálok, és kíváncsi vagyok, hány embert érdekel igazán. Legyen az egy like vagy komment, minden visszajelzés sokat jelent.
Köszönöm, hogy elolvastad!
SoosVeronika88