Never Leave Alone

prologue - by your side

„A barát az, aki akkor van melletted, amikor máshol kellene lennie."

(Len Wein)

A magas fa tövében egy kisfiú ült s sírdogált csendesen. Ha valaki közelebb ment volna hozzá, Oikawa Toorut fedezhette volna fel az apróság személyében. Azonban a hatalmas rét és a mellette heverő játszótér, mely máskor gyerekekkel volt tele, ez alkalommal teljesen üres volt. Csak a legkisebb Oikawa kucorgott ott egymagában. Félt és elveszettnek érezte magát. Úgy gondolta, vele már sosem fognak jó dolgok történni. Úgy hitte, a világ gonosz, vagy netán ő szolgált rá a büntetésre, amiért ilyen kegyetlen vele.

Igazán szeretett volna hazamenni, de nem tehette. Ruhája itt-ott sáros volt, térdeit horzsolások tarkították, cipője pedig kilyukadt. Ilyen állapotban nem mehetett haza. Nem akart csalódást okozni az anyukájának, aki így azt hihette volna, hogy valami rosszat csinált. Arról nem is beszélve, hogy még a röplabdáját is elvesztette, pedig csak nemrég lett büszke tulajdonosa a játéknak.

Hosszú, barna haját szél kócolta össze, mintha csak fűszálak lennének. Megborzongott, majd még jobban összekuporodott. Nem volt oka fázni, hiszen kellemes nyári idő lengte körbe. Mégis úgy érezte, rettentő hideg van. Talán a könnyek tették, melyek szüntelenül folytak le arcán. Vagy a süvítő szél, mely nem kímélte a törékeny kis teremtést.

– Hé, te meg mit csinálsz?

A fa tövében kuporgó összerezzent a morcos hangra. Félve pillantott fel. Egy ismerős alak állt előtte. Iwaizumi Hajime. A fiúcska tekintete komor volt, akár egy felnőtté. Azonban apró termete, piszkos arcocskája és sebtapasszal borított térdei elárulták, hogy ő is csak egy gyermek még.

– Iwa-chan... – szipogta a kis Oikawa. – Én... én...

Szeretett volna válaszolni, de ő maga sem tudta, miért ül még mindig ott és bánkódik valamin, ami ellen már semmit sem tehet. Hiszen ezzel semmire sem megy.

– Miért sírsz?

Ahogy feltette a kérdést, már nem tűnt annyira mogorvának. Sőt, zöldes árnyalatú szemeiben Tooru sajnálatot vélt felfedezni.

– Mert... mert el... el...

– Szedd össze magad! – mordult rá váratlanul. – Így ez szavadat sem értem.

Picit megijedt tőle, de az érzés hamar elillant. Apró kezeivel megtörölte könnyes szemeit. Leengedte sebes térdeit, majd ismét felnézett a másikra.

– Elvesztettem a labdámat – mondta halkan.

– Ezért sírsz? – kacagott fel.

– Iwa-chan, ne nevess ki! – rivallott rá, mire a másik egyből abbahagyta. Azonban ő máris megbánta, hogy kiabált vele. – Sajnálom. Csak tudod, nemrég kaptam a... a szülinapomra. De már... már...

Újfent elpityeredett. Sós könnyeinek sokasága megindult, s úgy tűnt meg sem akarnak állni. Látása homályos lett, így a másik fiú teljesen elmosódott előtte. Csak alakja körvonalából látta, ahogy közelebb lép, és leguggol hozzá.

– Jól van, elég! – mondta a tőle telhető legkedvesebb hangnemmel. – Segítek megkeresni, csak ne sírj már! – sóhajtotta, mint aki már egy órája ezt hallgatja. – Hol hagytad el?

– Én nem... nem hagytam el.

– Dehát az előbb azt mondtad, hogy...

– Elvették tőlem – vágott a szavába szomorúan.

– Elvették? – kerekedtek ki szemei.

– Igen – bólintott mérgesen. – Néhány másik fiú a felsőbb osztályból.