A szemkőtő alatt

◇

Amikor ezt a novellát elkezdtem írni még sírtam. Magyarul ez a novella a démonjaim kiírása magamból, okozhat depressziót! (Nem vállalok felelőssget)

Az emberek sírnak. Aztán elrejtik a könnyeik. De a lelkükben még mindig sírnak. Vannak az emberek akik azt választják elrejtik a könnyeik, mert nem akarják, hogy gyengének tűnjenek. És vannak akik nem választhatnak.

Jack ebbe a kategóriába tartozott. Igazából nem is emlékezett mikor sírt utoljára úgy hogy bárki láthatta. Minden bizonnyal hét éves korában. Amikor az anyja, a híres és szeretett filmszínésznő, Venus North véletlenül túl sok altatót vett be és tragikus halált halt.

Legalábbis mindenki így tudta. A valódi történet sokkal szomorúbb volt.

Jack akkor sírt elõször õszintén amikor az apja halálhírét közölték vele. Hat és fél éves volt. Szerette az apját. Remek ember volt. Ügyvédként dolgozott így, szinte egész nap vagy tárgyalásokra vagy máshova járt el. De a többi idejét a dolgozószobájában töltötte.

Ez kellemes emlék volt. A papír és könyv hegyek mindenhol a szobában és középen az asztallal ami mögött mindig apa ült. Amikor szomorú volt mindig bement oda még akkor is ha apa nem volt ott. Amikor ott volt akkor azonnal abbahagyta a munkát és együtt játszottak.

Aztán egy nap anya azzal a hírrel jött, hogy apa meghalt. Ahogy akkor mondta egy gonosz bácsi megölte. Ez igaz volt. A férfi egyik rokonát juttatta börtönbe az apja, ezért állt bosszút. A hat éves énje még nem értett semmit, és néha azt kívánta bárcsak így maradt volna minden.

De nem maradt. A temetés után minden megváltozott. Elköltöztek otthonról a Deulukelónba, Juve bácsihoz. Új iskolába iratták és hetekig ki sem léphetett a házból. Pontosan addig amíg az apja gyilkosát el nem kapták. A sors iróniája lehetett, hogy a CSUTA egyik tagja volt pont úgy mint a bácsikája.

Ezek viszont mind eltörpültek ahhoz a változáshoz képest ami az anyjával történt. A nőt szerepen kívül többé csak fekete ruhában lehetett látni. Megkeseredett fiatal hölgyé vált aki már nem látott semmi szépet az életben. Elvesztette ugyanis azt akit a legjobban szeretett. Gyógyszereken élt és az egyetlen dolog amivel igazán foglalkozott a fia volt. Az egyetlen emléke Larsról, úgy emlegette őt azokon a késő esti beszélgetésein a bátyjával amiket egy kisfiú, az ő kisfia mindig kihallgatott.

Fél évig éltek így. Egészen addig az estig. Az anyja és Jupiter szintén beszélni akartak, de Venus nem jelent meg a kis nappaliszobában. Jupiter elvileg sokáig kereste, míg megtalálta az egyik félreeső takarítószertárban begyógyszerezve. A hotel orvosa megmentette az életét. De már megint semmi sem lett ugyanolyan.

A nő öncsonkításba kezdett és mindent elkövetett azért, hogy végetvessen az életének. Volt, hogy Jack is látta mit tett. Akkoriban már szinte a napi rutinjává vált a sírás.

Aztán egy nap két fehérruhás férfi érkezett a szalonba ahol épp az anyjával voltak. Juve bácsi csukta be utánuk az ajtót. A fiú pontosan emlékezett mit is mondott akkor:

- Igazán sajnálom Vennie, de nem nézhetem tovább ahogy tönkreteszed a fiad és magad. Bárcsak lett volna más választásom.

Az akkor hét éves Jack végignézte ahogy az anyját elrángatja a két férfi majd eltűnnek vele egy autóban.

Jupiter a vállára tette a kezét:

- Gyerünk Jack, menj be és keress magadnak valami izgalmas könyvet. És kérlek ne feledd, errõl soha senkinek nem beszélünk!

Jack csak két nap múlva értette meg mi is történt miután kihallgatott két szobalányt, akik olvasták az újságban a hírt, hogy az anyja meghalt. Persze azonnal megkereste Juve bácsit, aki egy hosszú beszélgetés közepette felvilágosította, Venus North nem halott, ez csak álhír, de soha senkinek nem mondhatja el mi is az igazság. Aznap este sírt utoljára. Utána soha többet. Nem tehette meg, ugyanis sokkal fontosabb dolga volt: Elkezdeni egy új életet, hazugságokra felépítve.