Rejtély és croissant • 𝙖́𝙩𝙞𝙧𝙖́𝙨 𝙖𝙡𝙖𝙩𝙩

Prológus

19th March

A nevem Margot Beauville. Egy hónappal ezelőtt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy így megváltozik az életem. Egy hónapja még vígan nevettem a barátnőimmel Párizs egyik legnevesebb magániskolájának folyosóin, néha kávézni mentünk, esténként pedig órák hosszat telefonáltunk. Divatos ruhákban jártam, amiket nem okozott gondot beszerezni, ha épp kinőttem valamelyiket, vagy már nem volt kedvem hordani. Apám Franciaország egyik legkedveltebb sminküzletláncának tulajdonosa volt, így a megmaradt termékeikből is bőven szállított haza. Ezeket előszeretettel használtam is, bár sok szükségem nem lett volna rá, hiszen nem mondhattam magam csúnyának. Sokan megfordultak utánam, hiszen vörös-szőke hullámos hajzuhataggal dicsekedhetek, amihez egy búzakék szempár társul. Vonzottam férfiak és nők tekintetét egyaránt, ki ámulatból, ki irigységből legeltette szemét rajtam – és ezzel eléggé tisztában is voltam.
Az előnyös kinézetem mellett nem mondhattam magam buta libának, rendesen tanultam, sokat olvastam, és a zenében is tehetséges voltam. Kicsi korom óta játszottam hangszeren, nem is akármilyen. Csellóztam. A hangszer ennyi év után teljesen a szívemhez nőtt, a kötelező órák mellett sokszor elszórakoztattam játékommal saját magam vagy a családomat, kik előszeretettel hallgattak.
Anyám újságíró volt, intelligens és megfontolt nő, aki rengeteget dolgozott, így nem sokat volt otthon apámmal egyetemben. Én mondhatni hozzászoktam az egyedülléthez, bár barátnőim sose hagyták, hogy unatkozzak.
Egyszóval mesébe illő életem volt.

Ez azonban egy nap gyökeresen megváltozott.

12 February

– Szia – vettem fel a telefont.
– Szia, kincsem, tudom, hogy megígértem, hogy ma hamarabb hazaérek, de apáddal akadt egy kis dolgunk, sajnos nem tudtuk elhalasztani. – hadarta anyám.
– Ahh, nem hiszem el! Soha nem vagytok itthon, eddig kibírtam egyedül, egyszer kérlek meg, hogy töltsük együtt az estét, erre fontos dolgotok akad...mi halaszthatatlanabb annál, hogy egyszer végre velem legyetek?
– Ne haragudj, igazad van. Ha hazaértünk, elmondjuk. Sietünk. – mondta kimértebb hangon, majd letette.
Mindig ez van. Megbeszélünk egy közös programot, hogy ne úgy éljünk egy házban, mint akik idegenek egymásnak, azt is általában havonta egyszer, de biztos, hogy vagy a főnöke halmozta el lehetetlen mennyiségű munkával, vagy egy barátnőjének elígérte már magát, csak elfelejtette, és hasonló kifogások. Kezd elegem lenni ebből az állapotból. Akár mennyire vagyok tizenhat, attól még szükségem van a szüleimre, az anyámra! Igenis rosszul esik, hogy nincs mellettem, egy önálló kamaszlánynak is szüksége van az anyja véleményére vagy segítségére!

Mikor már viszonylag kidühöngtem magam, lementem a konyhába, hogy némi hideg kaját csináljak magamnak, ha már anyám nem főzött – ma sem. Összedobtam egy szendvicset, majd melegítettem tejet mikróban a kakaóhoz, közben kinéztem a konyha nagy ablakán.
A ház előtt épp leparkolt apa sötétkét Land Rover-je, majd nem sokkal később vezetője is megjelent.
– Anya? – kérdeztem.
– Nem t'om – vetette oda nekem hanyagul – valószínűleg mindjárt befut, majdnem egyszerre indultunk – tette hozzá, miközben meggyötörten ledobta magát az egyik bárszékre.
– Klassz...jól esett, hogy megöleltél, és megkérdezted, milyen napom volt – szúrtam oda szarkasztikusan, mire elfintorodott.
– Jól van na, nem kell besértődni! Tudod, hogy fáradt vagyok, ne várd el ezt is tőlem!
– Már miért ne várhatnám el? – csattantam fel, éreztem, hogy vagy ordítani fogok egész este, vagy bőgni. – Egyetlen lányod vagyok, de annyira se vagy képes, hogy megkérdezd, hogy érzem magam!
– A nőkkel folyton csak baj van... – mormogta, azt gondolva, hogy úgyse hallom meg. Hát, tévedett. De már nem érdekelt.

Dühösen és csalódottan felvonultam az emeletre a szendvicsem és a kakaóm társaságában, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy drága jó anyám is hazaérkezett. Nagyon haragudtam a szüleimre. De ez nem az a hirtelen felindulásból keletkezett harag volt, amit a tizennégy évesek éreznek, mikor nem kapták meg a legújabb iPhone-t. Nem. Ez a több éves, felgyülemlett, de elnyomott érzelmek tömegéből keletkezett vihar volt a lelkemben és az elmémben.

Meg a konyhában.

Veszekedések hangfoszlányai hallatszottak fel a zárt ajtón keresztül is. Anya apával üvöltött, hogy hogy lehet ilyen érzéketlen, apa pedig anyával üvöltött, hogy tőle se kérdezi meg soha senki, hogy hogy van, mindenkinek csak a pénze kell.
Sóhajtottam egyet, megittam a maradék kortyokat a bögrémből, majd visszamentem a családi zűrfészekbe, a konyhába.
– Befejeznétek végre? – kérdeztem kissé nagyobb hangerővel, hogy biztosan meghallják, miközben a másikat szidalmazzák. – És egyúttal valamelyikőtök el is mesélhetné, mi volt az a nagyon fontos dolog, ami miatt engem újfent le lehetett passzolni – néztem rájuk szúrósan. Anya sóhajtott egyet, és leült egy bárszékre. Apám szólalt meg.
– Először is, sajnálom, hogy az előbb így beszéltem veled, kicsit kikészített az elmúlt néhány hét. Az ok pedig, ami miatt nem lehettünk itthon...az...az utolsó tárgyalás volt...a bíróságon...a válásunk ügyében...

Nem értettem. Szinte nem is találkoztak a nap nagy részében, hiszen minden idejüket a munkahelyükön töltötték, csak aludni jártak haza. Mégis ennyire rossz lenne a kapcsolatuk? És én erről miért nem tudtam eddig? Ja, már tudom. Mert nem törődtek velem. Mindent megkaptam, azt hitték, ezzel elintézik, hogy szeretnek, hogy nem szenvedek hiányt semmiben, hogy mindent megadtak, amire szükségem volt. Csak egyet felejtettek el. A legfontosabbat. Szeretni.
– Örülök – vetettem oda, majd a látszólagos nyugodtságomat megőrizve felvonultam a szobámba, néhány ruhát és a legfontosabb dolgaimat összepakoltam egy sporttáskába, majd felöltöztem, és köszönés nélkül otthagytam döbbent szüleimet.

Sötét volt és esett. A legközelebbi buszmegállóban várakoztam, miközben tárcsáztam a nagynénémék vonalasát. Paul, a nagybátyám szólt bele. Gyorsan elhadartam neki, hogy mi történt, majd miután megegyeztünk, hogy a hétvégén náluk alszom, letettük. Közben a busz is megérkezett, úgyhogy felszálltam, majd egy üres ülésre ledobva magam kinéztem az esőáztatta ablakon, és végül megtörtem. Ez volt az utolsó csepp. Arcomon végeláthatatlanul folyni kezdtek a sós könnyek.

Puffadt arccal, vörös, kisírt szemekkel, és átfázva, vizes hajjal és ruhával csengettem be nagynénémék ajtaján. Charlotte nyitott ajtót, és aminf meglátott, megragadta a karom, behúzott a meleg házba, és szótlanul, mégis mindent tudva átölelt.

Valahogy így telt a hétvégém is. Aludtam, sírtam, beszéltem, sírtam, ettem, sírtam, megint beszéltem, megint sírtam, és Charlotte végig csak hallgatott, ölelt, és literszámra diktálta belém a kakaót.

•••

Itt is van a prológus, hamarosan hozom a folytatást, remélem tetszett ;)
Őszintén szólva, bár elég szomorú a tartalma, én élveztem ezt a részt írni, mert nagyjából saját tapasztalatok alapján írtam az egészet, így kiadhattam magamból ami annak idején engem is nyomott ebben a helyzetben (bár én jóval kisebb voltam, és nem volt támogató nagynéném).

Puszi mindenkinek, B!