Rejtély és croissant • 𝙖́𝙩𝙞𝙧𝙖́𝙨 𝙖𝙡𝙖𝙩𝙩

1. Elválás

14 February

Miután a hétvégét Charlotte-éknál, a nagynénéméknél töltöttem, és az időm nagy részében nekik szidtam a szüleimet, természetesen arról teljesen elfeledkeztem, hogy a hétvégének is vége lesz egyszer, utána pedig kezdődik előröl a kegyetlen hétköznapok rohanása. Erre akkor döbbentem rá, amikor vasárnap délután anyám felhívott.
– Margot Beauville, az a szerencséd, hogy a nagynénéd ilyen áldott jó lélek, aki mindenre gondol, és még péntek este felhívott, amikor szó nélkül leléptél, hogy hozzájuk mentél! Ugye elfelejtetted, hogy holnap hétfő, és az iskola nem biztosít szívfájdalmak esetén téli szünetet? Nem gondolod, hogy délután négy óra felé haza kellene fáradnod? Esetleg azért is, mert hiányzol, ráadásul még beszédem lenne veled, a pénteki csak egy kis része volt az új információknak, ha ugyan ezzel nem sértem meg Őfelségét! Egy órán belül legyél itthon! – csapta le a telefont, én pedig még pislogni is elfelejtettem, úgy meglepődtem. Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy anya így lehurrogott. Úgy tűnik, őt ez nem nagyon zavarta, nem mintha elfelejtette volna ezen tudományát.

Rögtön összepakoltam a szanaszét heverő cuccaimat, majd a fürdőből is mindent a táskámba hordtam. A konyhában épp sütit sütő nagynénémet jó szorosan átöleltem, és egy köszönömöt suttogtam a fülébe, majd nagybátyámtól is elköszöntem, aki kikísért a kapuig, és meghagyta, hogy vigyázzak magamra, és bármikor hívjam őket, ha úgy érzem. Hálásan mosolyogva indultam a buszmegálló felé, majd húsz perc buszozás után meg is érkeztem a saját házunk elé. Bemenni azonban nem mertem. Nem a szidástól féltem, hanem az érzelmektől, hogy megint a hatalmukba kerítenek.

Hezitálásomat anyám törte meg: a nyitott bejárati ajtóban állt, a szokásostól eltérően nem kiskosztümben, hanem egyszerű házi ruhában és papucsban, és engem vizslatott, majd az ajtót nyitva hagyva visszalépett a házba, én pedig minden mindegy alapon követtem. Az érzelmeim elfolytásának mára már annyi volt.

Lepakoltam a táskámat, átvettem egy tiszta felsőt és egy kényelmesebb nadrágot, majd egy csomag zsepi kíséretében lementem anyámhoz a nappaliba, hogy rámzúdítsa a maradék jó híreit a válással kapcsolatban.

– Margot, elhiszem, hogy nehéz ez a helyzet neked, de nekem sem könnyebb, hidd el, én is először csinálom (és remélem utoljára is) – nevetett keserűen. – Sok, rád eső részletét nem tudod még a történetnek, de nem szeretném egyben rád zúdítani, viszont fontos, hogy felkészülj rájuk, és tudd őket. Valószínűleg meglepett leszel, de pont ezért kell megbeszéljük. Sajnos, apád nem szeretné, ha tovább itt laknánk, eladja a házat, már vett is magának egy kisebb lakást nem messze. Ezért is nem volt itthon mostanában.
– Akkor – találtam meg a hangom –, nekünk is költöznünk kell? És hova mennénk? Apa fizeti a hitelt? Mikor költözünk, ha folyton dolgozol? – zúdítottam rá a kérdéseimet.
– Várj, várj, nyugi, ne ilyen gyorsan. Apád adott egy alap összeget a lakáshoz, de a teljes hitelt nem fizeti. Én kell megoldjam a fizetésemből. Ami...nincs...
– Hogyhogy nincs?! – akadtam ki.
– Mivel a válásunk már tartott egy ideje, ezeket már mind leveszekedtük apáddal. Úgyhogy pont egy hónapja felmondtam, miután a főnököm nem tudta megoldani, hogy más országból dolgozzak. Mivel itt, Párizsban és egész Franciaországban egyre magasabbak a lakbérek, úgy tudtam a költözést megoldani, hogy Angliába költözünk. Én már úgyis régóta vissza szerettem volna menni, és ott most pont alacsonyak az árak.
– Várj – vágtam közbe –, ez azt jelenti, hogy sulit kell valtanom? Február közepén? És elköltözünk egy másik országba, ahol másmilyen az oktatás, meg minden, ami itt nekünk megszokott volt? Hát, ez...erre nem tudok mit mondani... – alig bírtam visszatartani kikívánkozó könnyeimet.
– Sajnálom...eleinte nehéz lesz, de megoldjuk. Te okos lány vagy, ha jól tanulsz, tandíjkedvezményt kaphatsz, én pedig majd megint sokat dolgozom. De legalább kiszállhatunk egy kicsit a nagyvárosi pörgésből. Bristolra gondoltam, már találtam is ott egy elfogadható kis lakást két személynek. A tulajdonos szerint már költözhetnénk két hét múlva. Mit gondolsz? – nézett rám fájdalmas tekintettel.
– Huh, hát, az biztos, hogy ehhez idő kell, amíg megemésztem...de már úgyis mindegy, felőlem jövő héten is mehetünk – mondtam keserűen.
– Mi lenne, ha a héten minden fontosat összepakolnánk, a suliban elköszönnél, akitől akarsz, a hétvégén megint Charlotte-éknál aludnál, hogy tőlük is elbúcsúzz, és jövőhét hétfőre foglalnék két repülőjegyet?
– Rendben, legyen így – sóhajtottam. – Megyek pakolni, meg tanulni – álltam fel, majd felmentem a fürdőbe.

Megmostam az arcom, majd belenéztem a tükörbe. A hajam kócosan lógott az arcomba, a szemeim vörösek voltak és feldagadtak, alattuk karikák fokozták az amúgy sem kellemes látványt. A sminkről már lemondtam, úgyis csak lesírnám, és amúgy se lát senki ilyen állapotban. Miután jól kiszörnyülködtem magam, a szobámba menet eldöntöttem, hogy a pakolást hagyom hátra, mert holnap már suli van, és én még egy betűt nem tanultam ezen a hétvégén, úgyhogy nekiláttam, hogy kikupáljam magam.

•••

Sziasztok, remélem, mindenki jól van! Ez lett volna a második rész, ha tettszett, jelezzétek, hamarosan hozom a következőt fejezetet is, sőt, hamarosan a Lover of mine-hoz is jön új rész!

Puszi mindenkinek, B!