Nyári alkony. Csendben ültem az erdőszéli kis tisztáson, néztem, ahogy a tűz lángjai emésztik a fát, mögöttem pedig megvilágítják a kis erdei házam ablakát. Hallgattam, amint a mezőn a tücskök ciripelve csalogatják a párjukat, és egy feketerigó panaszos dalt énekel az egyik fa lombja közül. A tűzre rakott fa néha pöffent egyet a nedvességtől, és sűrűbb füst szállt fel belőle. Tegnap egész nap esett, de ma gyönyörű idő volt, szinte felhőt sem lehetett látni az égen.
Szeretem ezt a kis házat. Szeretem, mert mikor itt töltök egy-két hetet, úgy érzem, hogy megáll az idő. Lassabban telnek a percek, az órák sem száguldanak gyorsvonatként, nem sietnek minél előbb befutni a következő nap kezdetét jelentő állomásra. És ilyenkor béke, és nyugalom telepszik az erdőre. Nem sürgős semmi. Lehet, hogy pár kilométerrel arrébb az emberek éppen hazafelé tartanak az autópályán, vagy valahol a belvárosi dugóban araszolnak, a munkától holtfáradtan, de mégis rohannak; hazafelé tartanak a családjukhoz, hogy még lássák a gyerekeiket, mielőtt az anyjuk ágyba parancsolja őket. Hogy aztán beletemetkezzenek a számlák és adósságok papírkupacába, és aggódjanak a jövőjük miatt.
De itt nincs rohanás, nincsenek aggodalmak. Az idő megállt. Megszűntek peregni a másodpercek. Persze attól még a világ halad, az idő is telik, de itt sokkal lassabbnak lehet érezni a dolgok lefolyását.
A lemenő Nap utolsó sugarai még reménytelenül pislogtak egyet, majd megadva magukat, eltűntek a horizonton, narancs és lila színűre festve a nyugati égboltot, és egy aranyszínű villanással megvilágítva az apró, vattaszerű felhőket. Keletről pedig egyre sűrűbb sötétség vette át az ég váltakozó színeit, fölöttem pedig kigyúltak az első csillagok.
A baleset óta minden évben eljövök ide. Emlékezni. Mert nem felejthetlek el. Nem engedhetlek el. Örökké hallani fogom a nevetést, amellyel olyan sokszor megajándékoztál. Örökké látni fogom gyönyörű, égszínkék szemeidet. Azokat a szemeket, amelyek kérdőn, és egyben bátortalanul néztek rám, mikor végre odaálltam eléd, és meg mertem kérdezni tőled a csupa nagybetűvel szedett, és emberi életet megváltoztató mondatot. És amely mondat után vártál (nem kis bizonytalanságot keltve bennem), majd végül mikor már teljesen elkeseredtem, igent mondtál, és a nyakamba ugorva még százszor elismételted.
Azokat a szemeket, amelyekbe először nem mertem belenézni, mert féltem. És mikor már vettem a bátorságot, hogy nem lesütött szemmel beszéltem hozzád, hanem felemeltem a fejemet, és a szemedbe néztem, belezuhantam a tekintetedbe. Valósággal elnyelt a pillantásod, és mindörökre rabul ejtett. Többé nem tudtam szabadulni. Még most sem tudok. Akárhová nézek, mindenhol a gyönyörű kék szempárt látom.
Felnéztem az égre, ahol már ezernyi másik csillag jelent meg, mint megannyi pislákoló kis lámpás. És ahogy felpillantottam, azonnal tudtam, hogy megint a szemeid fognak rám lenézni. De nem azzal a vidámsággal, ami mindig kísérte a napokat, amiket együtt töltöttünk. Most végtelen szomorúság tükröződött bennük.
Annyira sajnálom! Bánok mindent, amivel valaha is megbántottalak! Bárcsak visszafordíthatnám az időt arra a napra! Bárcsak kaphatnék tőled még egy utolsó esélyt!
Az én hibám volt, csak az enyém! Mert olyan makacs voltam!
Mert éreztem, hogy fáradok, de a világért sem álltam volna meg két órát pihenni. Bizonygattam, hogy nem fogok elaludni a volánnál. És te hittél nekem! Megbíztál bennem!
Mit féltettem? A büszkeségemet? Miért nem álltam meg? Miért voltam képtelen rá, hogy megtegyem? Miért? Miért?!
Soha nem tudtam megválaszolni ezeket a kérdéseket. Pedig elég egyszerűek. Azért, mert nem vagyok normális. A legjobbat akartam nyújtani, de nem voltam tekintettel a körülményekre. És ezért neked kellett megfizetned. Éretlen voltam. Egy valamit meg kellett tanulnom – az életed árán: hogy a tetteim következményei másokra is hatással vannak.
Tisztán emlékszem arra a napra. Emlékszem a folyosóra, ahol fehér köpenyes ápolók és orvosok rohantak fel, s alá. Emlékszem a fertőtlenítőszagú kórteremre. Ott ültem az ágyad mellett, és fogtam a kezedet. Elaludtam vezetés közben. Lesodródtunk az útról, és egy oszlopnak csapódtunk. Pár karcolással megúsztam, de te ott feküdtél az ágyon, teljesen elgyengülve, és összetörten. Tudtam jól, és te is érezted. Már csak pár perced volt hátra. Az én hibám volt az egész, mégis, mikor rám néztél, nem láttam a szemedben szemrehányást, vagy haragot. Semmi mást, csak nyugalmat. Tudtad, hogy mi vár rád, de nem tehettél ellene. Senki sem tehetett semmit.
Aztán megtörtént. Vettél egy utolsó, mély, szaggatott levegőt, megszorítottad az ujjaimat. És végleg elmentél.
- Bocsáss meg – suttogtam falfehéren.
Emlékszem, hogy üvöltöttem, zokogtam, és könnyek között kiabáltam, hogy nekem kellene ott feküdni, nekem, egyedül nekem, mert én tehetek mindenről.
De nem. Nem én feküdtem ott. Nekem meg kellett tanulnom a következményekkel élni. Te elmentél, nem szenvedtél utána. De én egész hátralévő életemben szenvedtem. Megfizettem.
Most itt ülök. Látszólag normális, hétköznapi életet élek. De ezt soha nem felejthetem el. Hogyan tehetném meg? Ennek már lassan öt éve, de még mindig élénken izzik az emlékezetemben. Álmatlan éjszakákon újra, meg újra átélem azt a napot. És sosem tudom megváltoztatni.
Örökké jogosan magamat fogom hibáztatni. Az ismerősök mind azt mondták, kezdjek új életet, próbáljak meg felejteni. Ez nem megy ilyen könnyen. Lehet, hogy másnak igen, de én képtelen lennék eljátszani mással ugyanazt, mint veled. Képtelen lennék mást úgy szeretni, hogy közben a szemeid folyton engem követnek, szomorúan és bánatosan.
A tűzből már parázs sem maradt. Az erdő fényét csak a csillaglámpások biztosítják. Meg a tisztás fölött néha fel-felvillanó, imbolygó fények. Szentjánosbogár-rajzás. Sok száz darabnyi van belőlük. Néhányuk egészen közel repül, megvilágítva zöld neonfényével a kezemben tartott fényképet. Ezt minden nap magamnál tartom. A halálod előtti napon készült.
A tengerparton ülsz egy sziklán, lóbálod a lábadat, kék virágos lenge ruhában, a tengerparti szél borzolja szőke hajadat, te pedig felhőtlenül, boldogan mosolyogsz. Ez a kedvenc képem rólad, mert ez a kép ténylegesen visszaadja, milyen is voltál valójában.
Még egyszer az ujjammal végigsimítom a képen az arcodat, majd felkattintom az öngyújtóm lángját, és meggyújtom a kép sarkát. Nézem, ahogy az elhamvadt darabok elszállnak a nyáresti szellő hátán, a tisztáson kergetőző, neonzöld fények irányába.
Valahol messze egy kuvik búgó, mély hangon huhog, megindulva éji útjára. Erősebb fuvallat remegteti meg a fák leveleit. Elhallgat a tücsökzene is. A villogó, zöld fényű bogarak egyre szaporodnak, most már ezrével szállnak a levegőben.
Itt az idő. Fölveszem a földről a pisztolyomat. Töltve van. Én okoztam a halálodat. Nem tudok élni ezzel a tudattal. Meg kell bűnhődnöm.
A kis erdei házról nem tud senki. Egyedül neked mutattam meg még régen. Beletelhet pár évbe, míg megtalálnak. A zöld lámpások körülöttem, és a ház körül örvénylenek, keringenek.
Még egyszer, utoljára felnézek az égre. A gyönyörű kék szemek még mindig ott vannak, és figyelnek. Szomorúbbak, mint valaha.
Halántékomnak nyomom a fegyvert.
- Az én hibám volt! Bocsáss meg! – és meghúztam a ravaszt.
Elsötétült minden. Csak a szomorú, kék szempár maradt. Aztán az is eltűnt. Most már örökre.
