Hogyan éljük túl az életet

Nem volt a barátom

Este van. Hajnali egy óra, csak bámulom a plafont és hallgatom a madarak csiripelését. Ők sem bírnak aludni. Miközben gondolkozok, a zenébe is bele merülök. Hallgatom, ahogyan az énekes eljátszik a hangjával. Egyik pillanatban felviszi hangsúlyát, a másikban lemélyíti. Valahogy mégis jó az összkép. Nem tudok aludni. Ami álmosság pihent idáig szemeimen az valahogy most teljesen eltűnt. Rájöttem, hogy, akit eddig barátnőmnek tartottam végig kihasznált. Az iskolában beszélgettünk, de iskolán kívül egyáltalán nem keresett engem, sehol. Hamarabb kezdett el egy olyan emberrel telefonálni, akit személyesen nem ismer, csak interneten. Akárhányszor üzenet formájában beszélgetésbe elegyedtünk, az mind azért volt, mert kérdezősködtem. És most ezen gondolkozok. Felidézem azokat az emlékeket. Hát nem hiába éreztem azt, hogy csak én tekintek rá barátként. Az érzelmeim vegyesek: kicsit fáj, kicsit szomorú vagyok, valamint egy kicsit jobban mérges is. Nem tudom, hogy nem vehettem észre, hogy mi történik. Talán azért hittem azt, hogy barátok vagyunk és azért nem vettem észre, hogy mi folyik itt, mert idáig egy ember kivételével még egy igaz barátom sem volt. Talán csak nem szerettem volna, hogy véget érjen ez. Nem foglalkoztam azzal, hogy ő kihasznált engem egész idő alatt, csak, hogy ő az iskolában ne unatkozzon. A mellettem fekvő szobatársam nyugodtan alszik. Most őt nézem, ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik meg, majd ernyed össze. Bárcsak tudnék én is így aludni. Keveset alszok. Ha végre sikerül elaludnom jön egy rémálom, de ennél még az is jobb. Most akármennyire szeretnék nem tudok aludni. Ki szeretnék menni. Görkorcsolyázni. Minden gondolatról megfeledkezni és csak menni. Elmennké a világ végéig. Vajon meddig jutnék? Talán semeddig. Viszont talán ameddig mennék választ kapnék minden kérdésemre. Már hajnali fél három van, de még mindig nem jön álom a szememre. Az ablakom alól beszűrődő fényeket nézem. Rejtélyes fények, mivel autó nem lehet. Vajon mit látnék ha most ki néznék az ablakon? Talán csak néhány fiatal világít az elemlámpájával. Talán csak fényképeznek. Bár akkor az az új kérdés fogalmazódna meg bennem, hogy ki a fene akar csaknem hajnali háromkor fényképezni. Emiatt a lány miatt nem bírok aludni. Mert átvert. Erről eszembe jut az összes olyan személy, akiket el kellett veszítenem. Vannak egy páran. Az élet tele van csalódással....rengeteg csalódással. A legtöbb ember önzőn viselkedik. Ezernyi gondolat cikázik a fejemben.
És szépen lassan így nyomott el az álom.