FREI TAMÁS
A MEGMENTŐ
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010
A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet. A „díszletek" viszont többnyire valóságosak. A kitalált figurák — néhány indokolt kivételtől eltekintve - létező helyszíneken, utcákon, épületekben, létező szervezetek és vállalatok útvesztőiben mozognak. Az esetek többségében valóságosak a regényben szóba kerülő szerződések is, az adatok, számok, fegyverek, útvonalak és lényegében minden apró részlet, ami a kitalált szereplőket körülveszi.
A múltra utaló események is mind megtörténtek, szereplőik, hőseik és áldozataik — a halottakat leszámítva - köztünk élnek még ma is.
Az összefüggések viszont csak a szerző fantáziavilágában állnak így össze. Beutazva a regényben érintett országokat és helyszíneket, találkozva és sokat beszélgetve a képzeletbeli történet fiktív szereplőihez hasonló igazi személyekkel, az ő tolla ilyen világot álmodott. De hogy miként lehet ez a valóságban?
Ezt mi már valószínűleg sosem tudhatjuk meg...
Monrovia - Libéria
A töltény a puskacsőben arra várt, hogy végre megtehesse nyolcszáz méteres, halálos útját. A napsütéstől szinte megolvadva készült a másfél másodperces száguldásra, hogy aztán alagutat vájhasson a puha agysejtekben...
A forró afrikai levegő még a helyieket is fullasztotta. Libériában már három hónapja nem esett az eső, a fővárost púderszerű homok borította. Lelassult az élet, mint ilyenkor Afrikában mindig.
A földszintes, bádogtetős, golyó szaggatta Monroviában nem volt áram, ezért a plafonokról lógó ócska ventilátorok mozdulatlanul porosodtak. Néhány benzinkútnál, ahol generátor és mélyhűtő is üzemelt, amerikai dollárért adtak ugyan jégkockákat, de ez a luxus alapvetően csak a seftes helyiek vagy a valamilyen okból idekeveredett külföldiek kiváltsága volt. Főleg az ENSZ-katonáké. Hideg italt az elmúlt hetekben csak ők ittak.
A nyomorban vergődő libénaiak többsége viszont közben egyre jobban szomjazott, mert a homokos talajban mélyre ásott kutak idén is kiszáradtak. A műanyag kólás- üvegekben hónapokkal ezelőtt félretett víz mostanra már megposhadt. A kórházak - csakúgy, mint tavaly ilyenkor - ismét megteltek, a bejáratok előtt felpuffadt hasú gyerekek feküdtek. A nemzetközi segélyszervezetek kezdtek kifogyni a vitamin sűrítményekből. Mindenki arra várt, hogy végre megjöjjön az esős évszak.
A gyémántkereskedők utcája a Hadügyminisztérium sarkán kezdődött, a főváros kellős közepén, a legforgalmasabb csomópontban. A környező mellékutcákban az ajtó nélküli boltok koszos falának tövében, az árnyékba húzódva, színes lepedőkbe csavart nők guggoltak. A belőlük áradó fülledt bűz elárulta, hogy a kutak kiszáradása óta nem mosakodtak. Előttük, a földön régi varrógépek porosodtak, vagy összehajtogatott újságpapíron fésűk és ollók hevertek. Ők voltak a helyi szabók és fodrászok...
A kereszteződésben - állandó hangzavart okozva - ócska japán autók dudáltak.
Vezetőik hangosan kiabálva próbálták elterelni az útból az összevissza lődörgő embereket, miközben még a beszakadt aszfalt gödreit is kerülgették. Néhány autó ennek ellenére „megfeneklett". A soha ki nem javított út kátyúi néhol ugyanis már olyan mélyek voltak, hogy az embersűrűben egyetlen rossz kormánymozdulat is elég volt ahhoz, hogy valamelyik autó alváza felüljön. Ilyenkor ott ragadt a gödör szélén, és ezzel még nagyobb káoszt okozott.
