Láthatatlan seb 💜 [Jinkook] ✔

1.

– Most állj a palánk elé, mintha rádobnál! Úgy, kicsit felém, az álladat feljebb! Remek!

Jin mozdulatlanul várta, hogy a fotós elkattintsa a képeket, aztán rádobta a labdát, ami a palánkról visszapattanva bevágódott a kosárba. Az októberi szél még nem volt hideg, pont kellemesen fújdogált a kampusz fái között, a nagy pázsitos területen, ahol a sportpályák elterültek. Seokjinban felidéződtek a régi egyetemi emlékek, és amíg a sminkes lábujjhegyen állva a haját igazgatta, a férfi eltűnődött a távoli épületeket nézve. Az utolsó sorozathoz törökülésben kellett leülnie a pálya közepén, a labdával az ölében. Jinnek már többéves gyakorlata volt a kamera előtt modellként, így nem okozott neki nehézséget a pózok felvétele, magától váltogatta a testhelyzeteket, könnyedséget, természetességet és eleganciát sugározva.

A fotós végigpörgette a felvételeket a kis kijelzőn, aztán Jinnek is megmutatta, aki hümmögve bólogatott.

– Mára végeztünk! – jelentette ki a fotós, és fénysebességgel kezdte összepakolni a kellékeket.

Jin pattintott párat a labdával, aztán dobálni kezdte a palánkra. Már vagy tíz éve nem kosarazott, és most valahogy felettébb jól esett neki, amikor csont nélkül betalált a kosárba.

– Velünk jössz? Elviszünk kocsival.

– Köszönöm, de még maradnék pár percet – azzal illedelmesen biccentett, és elköszönt a kollégáktól.

A pályát két órára kapták meg az egyetemtől a fotózáshoz, amiből még hátra volt bő tíz perc, így nyugodt szívvel pattogtatta tovább a labdát a palánk előtt. Dobáshoz helyezkedve egyszer csak egy másik árnyékot látott meg a sajátja mellett elnyúlva a szürke betonon. Hátrafordult, és egy fiatalabb, barna hajú fiú állt tőle két méterre, és intett, hogy passzolja oda neki a labdát. A fiú nagy lendülettel nekifutott, és egy ziccerrel beküldte a labdát a kosárba. Aztán visszapasszolta Jinnek.

– Támadj! – intett maga felé, mire Jin zavartan pislogni kezdett.

Lehet, hogy indulnia kellene, nem is tud kosarazni, egy profival szemben ez így igen kellemetlen, de a fiú lelkesen mosolygott rá, várva, hogy meginduljon a palánk felé. Jin a labdára koncentrált a kezében, és a legjobb tudása szerint – és ahogy még emlékezett a középiskolai testnevelés órán tanultakból – támadást indított. A fiú szorosan haladt mellette, de nem vette el a labdát, pedig könnyűszerrel megtehette volna, és hagyta, hogy Seokjin rádobja. Bár végül nem talált be.

– Nem vagyok egy nagy kosaras – mentegetőzött nevetve Jin.

– Nem gond, mindenki kezdi valahol – mosolygott a másik bíztatóan.

Pár perce játszhattak így, amikor ismét Jin következett, most azonban már nem hagyta magát a fiú, és mikor Jin meglendülve rádobott, a labdáért ugrott, ami a férfi arcába talált. A fiú bedobta a kosarat, míg Seokjin oldalra fordulva, hogy a másik ne lássa, megtapogatta az arccsontját. Az ujja hegye véres volt. Ez nem jó. Nagyon nem. Ahogy felnézett, két alak közeledett a pálya felé. Jin felkapta a táskáját, és néhány méterre kikerülve a két alakot, a lábát kapkodva kilépett a kampusz hátsó kapuján.

– Te is láttad?

– Ez nem Kim Seokjin volt? – hüledezett Jimin Taehyungra pislogva.

– De bizony, hogy ő. Mit kereshetett itt?

– És az arca véres volt.