Mindig azt várom, bár este volna már,
Fekhetnék csendben, szótlan s árván.
Aztán eljön az este, s vele minden gondolat,
Miket nappal elűztem, azt az éjszaka elhozza.
Sötét az éj, még a Hold sem világít,
Nem tudom megfékezni a gondolataim.
Aztán csak arra leszek figyelmes,
Végig fut az arcomon némán egy könnycsepp.
Ordítani tudnék én ilyenkor, ököllel ütni a falat
Hangosan visítani s elfeldni a múltamat.
Mint egy kisgyermek, kit anyja ott hagyott,
Csendben sírva, szépen elalszom.
Reggel reményteli szemmel lépek ki a világba
S félmosollyal köszönök minden barátnak.
Csak bele ne lásson senki szemem mélyébe,
Ha beleszakadok is, de mindíg remélek!
