Real feelings [Oikawa x Iwaizumi]

~1~

Oikawa szemszöge:
Minden... olyan szép volt. Vele. Velünk. Ketten. Minden nap, Iwa-channal...
Az ember mikor összejön valakivel, és jól alakulnak a dolgok, mindent rózsaszínben lát, nem? Én nem láttam semmit rózsaszínben. Talán mert ez a legkevésbé kedvenc színem. Pedig nálunk is minden a legnagyobb rendben volt. Nem rózsaszínt láttam... Hanem a lehető legtöbb színt. Nem ragadtam le egynél. Hisz hogy tehettem volna, mikor ő színeket hozott a szürke mindennapjaimba?
Iwa-channal már kiskorunk óta ismertük egymást. Mindent tudott rólam, és úgy gondolom, én is elég jól ismertem őt. Bármennyire nem mutatta ki, én mindig tudtam mit érez. És hogy amikor állandóan ütöget, nem bántásból teszi, hanem mert sokszor ezzel a lelket üti vissza belém.
Rajtam kívül sokáig csak ő tudta a legnagyobb titkomat: biszex vagyok. Emiatt rengetegszer törtem össze. Ő pedig mindig ott volt mellettem. Előtte mindent kimondtam, amit gondoltam. Így mikor elgondolkodtam azon, hogy talán többet érzek, mint barátság, ennek egyből hangot is adtam úgy random beszélgetés közben. Kissé talán közrejátszott az is, hogy épp erősen az alkohol hatása alatt voltam. És akkor Iwa-chan olyat tett, amit józan ésszel se értettem volna. Keservesen sírt. Lefagytam. Nem értettem. Miért? De nem volt sok időm gondolkodni, mert megfogta a nyakamnál a pólót, és magához húzva megcsókolt. De nem hagyott időt viszonozni, helyette otthagyott a házamban, tele kérdésekkel. Másnap mindent megbeszéltünk, és összejöttünk. Két év. Ennyi ideig tartott a szerelmi kapcsolatunk. Kerek 730 nap, melynek minden vele töltött pillanatát élveztem. Viszont az évfordulónk másnapján... Elém állt azzal hogy vége. Abban a pillanatban összetörtem. Ha magyarázat nélkül hagyott volna ott, már nem élnék. De elmondta. Hogy miért? Úgy érezte, nem szeretem őt igazán szívből, és csak kihasználom az ő valós érzelmeit. Azóta 3 nap telt el, és jelenleg a koromsötét szobám sarkában gubbasztok, röplabdával az ölemben, és bámulok ki a fejemből. Üres vagyok. Semmit sem érzek. Egyre jobban szorítom magamhoz a labdát. Már nem sírok. Elvégre is az elmúlt 48 órában kikönnyeztem a testemben levő víz 75%-át. Csak nézek, ki a fejemből, mikor is egy hirtelen vakító fényforrás jelenik meg, és az eddigi néma csendhez képest rettentően nagy zaj keletkezik. Csörög a telefonom. Ki lehet az így éjjel... vagyis... délelőtt 10-kor? Akkor miért van sötét? Aha, hogy le van húzva a redőny... Ránézek a kijelzőre, és egy számomra kedves nevet látok meg: Suga🍭. Miért is olyan kedves ez a név? Suga lett a legjobb barátom, miután összejöttem Iwa-channal. Mindig mellettem volt, és tanácsokat adott. Felveszem.
-Halló? Suga-chan...
-Tooru! Két napja senki se tudja mi van veled! Most azonnal átmegyek! Ne merj ellenkezni!- és egyből le is tette. Gondolom elindult. Hogyha megérkezik, nem kell kinyissam neki az ajtót, van kulcsa. Ezért inkább befekszek az ágyba, mintha csak beteg lennék, és várok. Nemsokára hallom, ahogy a bejárati ajtó ki -majd becsapódik. Egyből tudom ki jött. Ezután a szobaajtó is nyílik, majd egy rendkívül ideges Suga ront be a szobába, és áll meg előttem karba tett kézzel.
-Oikawa Tooru, az isten szerelmére! Ha beteg vagy, legalább szólj már egy osztálytársadnak, hogy nem mész iskolába! Szerencsétlenségedre én a Karasunoba járok, így nem lehetek 0-24 melletted! Mi van veled? Te soha nem vagy beteg!
-Bocsáss meg Suga-chan... Kissé megfáztam, nem volt erőm felhívni senkit, és be is voltam rekedve - felelek behunyt szemmel. Mikor már egy ideje nem jön válasz, résnyire kinyitom azokat, és egy kétségbeesett kifejezést látok az arcán.
- O-Oikawa... m-mi bajod? Mi történt?!
- He? Mondtam, hogy megfá-
- Nem! Tooru... Légyszíves ne hazudj nekem, ha már legjobb barátok vagyunk. Komolyan kérdem. Mi a baj? - látom a szemében a rémületet. Hogy rettentően félt engem. Nem aggaszthatom tovább a második anyukámat.
- Iwa-chan... Szakított velem... D-de ne hidd, hogy ezért voltam itthon, tényleg megfáztam.
- H-hogy mit csinált?! Miért?! - nagyon meglepődhetett. Hát még én mennyire meglepődtem aznap.
- Semmiség az egész, túl vagyok rajta - egy élet múlva se leszek túl rajta.
- Tooru, meséld el, mi történt. Neked is jobb lesz.
Egy darabig nem felelek, nem tudom, hol is kezdjem az egészet. Végül csak bele kell vágjak:
- Azt ugye már hetekkel korábban említettem, hogy pár nappal ezelőtt volt az évfordulónk.
- Persze, emlékszem, hogy nagyon rápörögtél - itt egy kisebb mosolyt vélek felfedezni arcán.
Kissé elhallgatott, várom azt a tipikus kérdést, hogy: Miért, mi történt? De Suga csak vár. Nem faggat, amiért eléggé hálás vagyok. Tartozok neki egy magyarázattal.
- Az évforduló utáni napon elém állt azzal, hogy nem bírja tovább. Szerinte csak azért voltam vele, hogy a sok csalódást elfelejtsem. Tényleg bárkinél jobban szeretem őt. De ha neki így jobb, akkor elengedem. És amint mondtam, megfáztam és ezért vagyok itthon. Ne aggódj értem, Suga-chan. Nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok -ezzel elindítom a telefonomról a legtöbbet lejátszott számokat.