straykids ; oneshots !¡

Téves szám |Minsung|

A nap megint kisütötte a szemem miközben össze roncsolt iskola padomon pihentettem a fejem. A tanár magyarázott, osztálytársak titokban súgdolóztak a hátsó padban. A meleg kínzott, a levegő szinte csípett, és a fülledt oxigénnel teli teremben szinte félájultan szenvedett mindenki. A helyiség teljes mértékben felmelegedett ami nem volt a legkényelmesebb.

Ezen a napon volt a legkevesebb de mégis a legfárasztóbb 6 óránk. El sem hittük, mikor végre valahára letelt az iskolai időnk. Mindenki eszet vesztve rohant haza, vagy a baráti társaságukkal bandázni. Én fejemet lógatva táskám pántjait fogva, csoszogtam haza fekete pulcsimban a 30+ fokban. Már csak arra vártam, hogy le dőlhessek az ágyamra, s csöndben figyeljem a hófehér ( pár helyen sárgásabb ) plafont.

mikor betettem lábaimat bejárati ajtónkon, én tartózkodtam egyedül a lakásba hisz anyukám dolgozott, apukám pedig szintén, csak valami teljes más országban. fel ballagtam a szobámba szinte lábaimat húzva, majd amint szobámba léptem, táskámat ledobtam és éppen dőltem is volna le az ágyamra, de nyávogásra lettem figyelmes. dori, a legkisebbik cicám jött ki a tv állványom mögül, hogy köszöntsön engem. mosolyogva megsimogattam, de nem is tudtam sokáig vele foglalkozni, hisz a telefonom megcsörrent. felkapva a fejemet figyeltem a hang irányába, gondolva, hogy ez édesanyám lehet ( hisz rajta kívül más nem szokott hívni ) de meglepetésemre egy teljes másik számot írt ki. kicsit vacillálva de felvettem.
a vonal másik végén kicsit recsegve, de egy fiú hangját hallottam meg.
— na mostmár hallasz? hahó? changbin? - hallgattam ezt a telefonból és nem tudtam mit mondhatnék.
— umm.. ez nem changbin. - szóltam bele végül mire a fiútól egy unott sóhajt hallottam.
— figyelj, chan hívott, a studiohoz kell mennünk azonnal, nincs idő most hogy hülyésk- - magyarázott tovább de hirtelen abbahagyta ahogyan ( gondolom ) mégis rájött, hogy rossz embert tárcsázott. — úristen, ne haragudj.. idegen, tényleg azt hittem, hogy az egyik haverom vagy.. - kezdett el mentegetőzni majd egy nagy levegőt vett. — ő szokott valamikor ilyennel csesztetni. uh.. jisung vagyok.
— jaj semmi gond. csak meglepődtem hisz igazán nem szoktak keresni úgyhogy.. ez most feldobta a napom - kuncogtam fel halkan egy halvány vigyorral az arcomon. — szia jisung én minho vagyok. - mutatkoztam be én is, könnyű szavakat használva, hisz gondoltam egy korcsoport lehetünk.
— hát.. örülök a találkozásnak minho, vagy hát hívásnak de.. ha most megbocsátasz tényleg sietnem kell! - hadarta el mindezt a fiú miközben pakolászást hallottam a háttérben.
— rendben rendben, csak nyugodtan. - nevettem fel ismét. — én is örültem. szia jisung! - motyogtam a telefonba majd ahogyan a másik is elköszönt, ki is nyomta.
nagyokat pislogva tettem le magam mellé a telefont, visszagondolva az előbb történtekre. a mosoly nem jött le az arcomról.
nem vagyok szociális ember, de nem is tudtam nagyon az lenni, hisz nincs sok ember akivel tudnék beszélgetni, találkozgatni vagy ilyesmik. mégis ez a kis interakció egy idegennel jól is esett.

Nem telt sok mindennel a napom. szinte mindegyik ugyan olyannak valósult. mintha csak ctrl c aztán ctrl v-t nyomnánk a billentyűzeten. minden egyes nap. ugyanaz. nem találtam sok értelmet az életben, nem tudtam miért csinálom azt amit de mégis csak vittem tovább akkor is ha csak ugyan az ment nap mint nap, reménykedve, hogy egyszer megváltozik valami. mégis ez a kis hívás, mely alig volt 1 perc, kizökkentett a mindennapokból. éreztem a kényszert, hogy visszahívjam az illetőt, de közben több rosszabb gondolat is feljött, miszerint zavarnám vagy hasonlók. mégis szerettem volna. mint említettem nem nagyon volt alkalmam beszélni. se az osztályban, se itthon, se sehol. nem volt társaság, nem volt támasz. egyedül csak én és a macskáim voltak magamnak. én voltam önmagam támasza és társasága.

nem azt terveztem, hogy most mindent megváltok, hogy elkezdek beszélni ezzel a fiúval, de annak reményében szerettem volna hozzáállni, hogy legalább megszakítom ezt kört. ezt az undorító, kört miben a napjaim egymás másolatai szinte.

olyan este hét lehetett. az ágyamból fel sem álltam azóta mióta hazaérkeztem. hason feküdve telefonomban elmerülve voltam, majd egy gondterhelt sóhaj kíséretében megálltam a közösségi háló pörgetésében.
— mit vesztenék ezzel? - mormogtam magam elé, gondolva a hívásra, de fejemet megrázva inkább az üzenetekbe léptem. arra jutottam, hogy egyenlőre csak egy sima sms-t küldenék neki.

"szia jisung! minho vagyok."

ez jó lesz? vagy.. írjak mást? írjam máshogy?

rágtam magamat a dolgon mire soonie felugrott az ágyra így hirtelen rá tereltem figyelmem. telefonomat csak magam mellé tettem, de nem zártam le. a négylábút köszöntöttem pár simi mellett, majd mikor vettem volna újra kezembe a telefont, szerencsétlenségemre el is küldtem.

hát akkor.. jó lesz így.

gondoltam, majd nagynehezen fel is kászálódtam az ágyamból, és mobilomat szobámba hagyva indultam a fürdőbe, elintézni egy gyors zuhanyt.

picit hosszabb ideig tartott mint gondoltam. ennek ellenére mostmár pizsamámban, törölközővel a nyakamon és vizes hajjal huppantam vissza az ágyamra. egyből kezembe vettem a készüléket kissé izgulva. kaptam választ.

"szia minho! :0"

hát ez.. nem is tudom mit vártam. csak bambultam a fiú válaszát tanácstalanul. majd annyit láttam, hogy újból írt valamit.

"huh, sokáig tartott a beszélgetés"

szemeim tágra nyíltak majd egyből kissé pánikolva válaszoltam. "jaj ne haragudj, csak azon gondolkoztam mit írhatnék. tudod, nem vagyok nagy szociális ember."

nem tudtam, hogy ez megfelelő-e de egyből el is küldtem így nem volt időm gondolkodni. ezután egyből kaptam választ. és amint arra válaszoltam, arra is jött egy. így folytatódott a beszélgetésünk, amit nem tudom hogy folytattam. szinte önmagamat is megleptem, hisz nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenről tudok beszélni.. de vele egyszerű volt. hozott fel témákat ( sokat ) rengeteget írt magáról is. semmit sem kellett semelyikünkből kihúzni. egyszerűen.. minden magától jött. rég nem tudtam, s nem is volt alkalmam ennyit beszélgetni bárkivel is.

napokon át írkáltunk. közös hang, közös téma, minden megvolt. a mosoly a számon sosem gördült le mikor beszéltünk. mindig is úgy gondoltam, hogy megvagyok magamban, nem kell nekem társaság, de mióta jisunggal szót váltottunk, úgy éreztem muszáj nekem valaki akivel beszélhetek. őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ennyi dolgot, témát ki tudok vesézni de kiderült, hogy erre is képes vagyok. sokkal szociálisabb lettem ahhoz képest amilyen voltam, és ehhez egy ember kellett. az a segítség amit nem akartam, s úgy éreztem nem kellett, most mégis megváltoztatta a nézőpontomat egy csomó dologgal kapcsolatban.

Téves szám | 2023
by: jixpie