Élni vagy nem élni? Éltem Shakespeare szavaival, egyik művében. Elgondolkoztam és lenéztem a mélységbe. Talán nem publikus helyen kellene végeznem magammal, nem? Pedig már itt lenne az ideje, hogy megtörténjen, valahogyan csak megtörténjen....egyre közlebbről kezdem hallani a szirénákat, amiket egészen idáig távolabbról hallottam, már kezd idegesítővé válni. Egyszer csak meghallom az egyik szomszédom hangját magam mellől.
-Hé....le ne ugorj,rudom biztos meg vagy ijedve, de nem kell ezt tenned!
A szél bele kapott a hajamba és minden olyan hirtelen történt, hirtelen felindulásból vissza kiabálta, neki.
-Honnan tudod te azt?!
Egy könnycsepp legördült az arcomon, még egy utolsó pillantást vetette, aggódó arcára és ugrottam. Nem zuhantam sokáig, legalábbis nem tartott sok időnek, mire felfogtam mi történik földet értem. Fájdalmas volt, de még mielőtt könnyekkel áztatott szemem lehunyta, volna elmosolyodtam és azt suttogtam:
-Nyertem!
Minden elhomályosodott, a hangok is elhalkultak szépen lassan. Már-már kezdtem abban a mámorban ringatni magam, hogy meghaltamm de nem....sajnos nem...még ezt is sikerült elbasznom... Lassan ki nyitottam a szememet, de megbántam. Szörnyen világos volt minden. Mikor fájdalmasan vissza hunyta, szemem meghallottam egy hangot.
-Uhh bocsi, erről meg is feletkezdtem!-mondta sajnálkozva.
Egy ideig gomdolkoztam, hogy ezt vajon mire mondta, de aztán rájöttem, mikor meghallottam a redőny hangját.
-Most már ki nyithatod.-mondta kedvesen.
Bízva szavaiban szép lassan ki nyitotta, szemeimet, pillái,at szörnyen nehéznek éreztem, de végülis lassan körbe néztem. Egy fiatal srác állt mellettem, aki nem tűnt orvosnak. Mintha csak tudták volna, hogy ébren vagyok egy csapat orvos nyitott be. Az egyikőjüket ismerem is. Volt alkalma, megismerni. Nem sokáig gomdolkozhattam ezem, mert az egyik orvos meg szólalt.
-Szia! Be mutatom neked Yoshit, ő egy pszcihológus, ő fog neked segíteni. - Akkor már értem miért nem tűnt orvosnak a srác....mert nem az...mondott még valamit, de mivel szörnyem fájt mindenem nem igazán tudtam figyelni rá. Nem is vot mondjuk kedvem hallgatni a dumáját...
Miután kimentek az orvosok Yoshi beszélgetést kezdeményezett velem.
-Szóval...minden rendben van? - kérdezte miközben a merevítő nézte a nyakamon.
-Persze. - feleltem rá se nézve.
-Oké, de mégis volt egy öngyilkos kísérleted....miért?
-Mert....mert csak! - vágtam rá.
Ő csak megadóan feltette a kezeit és inkább csöndben maradt, gondolom hagyja, hogy feldolgozzam az egészet. Aludni szerettem volna, de nem akartam. A folytonos sírások és fájdalmas kiáltozások felébresztettek. Ezt Yoshi is észre vette. Aggódva rám pillantott. Ezt nem értem, pedig úgy volt, hogy meg halok, most meg itt szenvedek egy kórházba és egy másik ember is aggódik értem,nem kellene aggódnia, semmi értelme. Utálom mikor ez van. Lehet, hogy az ereimet kellett volna inkább felvágnom?
