Lehet, hogy az ereimet kellett volna inkább felvágnom?
Már jó néhány napja itt vagyok, Yoshinak nem beszéltem semmiről, szegény még a nevemet sem tudja, pedig elvileg helyre jönnék ha segíthetne....nem is tudom....elmondani egy idegennek az életem történetét, amiért arra jutottam, hogy öngyilkos leszek? Nem hiszem, hogy örülnék....szóval megfogadtam, hogy minden dologgak kapcsolatban tartom a számat. Bár Yoshi folyton kíváncsi és mindig itt ül mellettem. Akárhányszor csak meg moccanok Yoshi érdeklődve néz. Aranyos, de egyben furcsa is.
-Na és? Esetleg van valami, amit mondanál? - kérdezte Yoshi érdeklődve.
-Mit mondhatnék?
-Hát akármit...hogy vagy ma? - mosolygott rám.
-Jól vagyok, köszönöm és te?
-Én is jól vagyok, de engem az érdekel, hogy milyen gondolatok járnak a fejedben...nem bántad meg azt az estét? Nem bántad meg azt a sok tetted? Nem érzed jónak elmondani, mi történt, legalább néhány szóban? Segíteni szeretnék, de eltaszítasz és így nehéz lesz. Legalább annyit mondj milyen volt a gyerekkorod. Kérlek!
-A gyerekkorom? Az én gyerekkorom érdekes volt, elég nehezen barátkoztam és álltam helyt. A gyerekek kiközösítettek, ki csúfoltak. Később mikor már idősebb lettem, folyton, azért piszkáltak az osztálytársaim, mert rengeteget hiányoztam és mikor úgy éreztem ki mehettem, akár tanítás alatt is. Ennyi, ami már túl sok is... - mondtam neki lehajtott fejjel.
-Nem mondanám túl soknak, inkább túl kevésnek...biztos van még valami, vagy nem? Történt esetleg valamilyen megrázó dolog?
-Igen...
-És mi?
-......meg betegedtem.....
-Hogy értve? Lelkileg vagy esetleg más bajod is van?
-Igen, más bajom is van.
-És mi az?
-Nem mindegy? - kérdeztem kicsit morcosan. - Minek akarod tudni, hogy mi a bajom? Tökre mindegy az, csak hagyjál... - Kiabáltam a könnyeimmel harcolva.
-Hát oké, szólj, ha van valami baj, rendben? - nézett rám kedvesen, ezzel bele merült a könyvébe, amit folyton olvas.
-Figyelj csak...-szóltam neki bátortalanul, mire ő kíváncsian rám nézett- nem kell itt lenned ha unatkozol. Éjjel-nappal ezen a széken...nem is tudom...-mondtam neki lehajtott fejjel.
-De én itt szeretnék lenni.
-De csak, mert ez a munkád, nem?
-Nem, meg se forduljon ilyen ostobaság a fejedben! Azért vagyok itt, mert segíteni szeretnék, érdekel, hogy vagy. - mondta kedvesen.
-Rend....ben....-nyögtem ki végül a könnyeimmel küszködve.
Igen, jogosan teszitek fel a kérdést, hogy ezen minek sírok, de egyszerű...soha senkit nem érdekelt még, hogy hogy vagyok vagy élek-e még egyáltalán. A nap további része igencsak csöndesen telt. Én az ablakon néztem kifelé. Az embereket, akik kabáttal és sállal a nyakukba mennek a dolgukra. A csípős őszi sellő néhol felerősödik és bele kap egy-egy siető ember sáljába és aztán élettelenül zuhan vissza a tulajdonosa nyakába. Autó motorok morgása hallatszik, dudák és néha-néha kiabálások. Hol méregből kiáltanak a másikra, hol pedig éppen szórakoznak és valaki nagyon örül magának. Madarak is csicsergnek bár nem annyira, mint tavasszal vagy nyáron. Most csak a bátrabb madárkák ülnek ki az ágakra vagy ablak párkanyokra dalolászni, a többi már vagy elment melegebb helyet keresni, vagy pedig egy odúban fagyoskodik. A fákról hullanak a szép színes levelek, némelyik narancsos színt öltött, de van, amelyikefinkább a vörösre emlékeztet. Ez az évszak igazán gyönyörű. A változás kezdete. Amikor az élő világ kezd felkészülni a télre. A halálra. Az ember ilyenkor barbár módon vágja ki a fákat csak magára gondolva, hogy aztán be tudjon fűteni télire. Barbár módon mészárolja a különféle állatokat, mindenféle szörméért, erre és az utána következő évszakra, hogy legyen mit félve ni, vagy akár jó pénzért eladni. Mégis csak drágább a valódi szörme, mint a szintetikus. Én mondjuk szitnetikusat is csak idegeneken láttam. Nekem még soha nme volt, de még vagyok nélküle. Ezek a gondolatok jártak a fejemben míg nem szép lassan elszundítottam.
