I will protect you (WangXian)

1.fejezet: Kezdet

A Nap már elérte a horizontot ő még is az ajtó előtt térdelt várva, hogy az kinyíljon. De hiába várt az ajtó nem nyílt ki. Már könnyeivel küszködött, a vállai remegtek a hideg széltől, kezeivel ruhája alját kezdi szorongatni. Fogai összekoccannak, hosszú haja pedig arcába lógnak ahogy kissé előre dől testével. Teste egyre jobban remeg, a gondolatai szélviharként kavarognak a fejében, képtelen bármit is tenni. Hol vagy? Miért nem nyitod ki az ajtót? Mi lesz velem? Mi lesz veled? Ki fog segíteni? Anya, kérlek nyisd ki az ajtót...Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!

-ÁÁhhh!!-egy hangos sikítás szelte át a levegőt, ezzel kirángatva őt kusza gondolataiból. Szemei kitágulnak, kezeivel pedig már nem szorítja ruhájának anyagát. Lassan feláll, kezeit fülére tapasztja ahogy ismét hallja a kétségbeesett sikítás, mely minden bizonyára egy fiú hangja lehet. Wangji beharapja ajkait, tekintetével a ház mögötti erdőre tekint ahonnan a hangot hallotta. Ki lehetett az? Hogy kerülhetett ide? Lábai szinte maguktól mozogtak a sikítás forrása felé, szíve pedig ezerrel vert odabent, lélegzetvétele is gyorsabb lett, arca mégis határozottságot mutatott. A határozottság egy olyan dolog volt számára ami klánjában betöltött szerepe miatt egy fontos tényező. Ez alkalommal viszont azért is fontos, mert a -minden bizonyára- bajba jutott ember veszélyben van, s kitudja mivel áll szemben ő, és maga pedig mivel fog szembe állni majd. A határozottság elengedhetetlen dolog.

   -N-ne.. K-kérlek... Hagyjatok!-Lan Wangji pislogva nézte a jelenetet. A kisfiú kétségbeesetten dobott el egy követ az őt körbe vevő kutyák felé akik erre aztán morogva, inkább már vicsorogva mentek közelebb a fiúhoz. Rémülten húzta össze magát, s dőlt neki egy fa törzsének mire már ő sem tudta már tovább nézni, ideje volt közbe avatkoznia. Megakarta menteni. Így hát elszántan ment oda a kutyák elé, jobb karját kinyújtva áll a fiú előtt határozottan. A kutyák tovább vicsorogtak, mire Wangji elővette legszúrósabb tekintetét melyet általában akkor szokott használni amikor elijeszteni akar valakit. 

-Hagyjátok békén.-hangja erőteljes volt, még is valahol nyugtató hatása volt a háta mögött lévő földön ülő fiúra aki meglepetten tekintett a másikra. Halványan elmosolyodott, majd a kezeiben lévő kenyérre tekint amelyet nagy nehezen szerzett meg, s amik miatt üldözték őt a kutyák. Az említett állatok végül feladják, elballagnak. Wangji hátrafordul, s kezét nyújtja neki amit a másik fiú el is fogad. Felsegíti a földről, majd mikor indulna megállítja.

-Várj! köszönöm, hogy megmentettél.-amennyire csak tud, s fájdalma engedi, meghajol előtte. Koszos, s szakadt ruhájából ítélve egy utcán élő gyermek, még is, boldogan mosolyog annak ellenére, hogy az előbb kutyák kergették. A mosolya méghozzá ragyogóbb volt, mint eddig bárkinek is akivel eddig találkozott. Miért mosolyog így...?

-Nincs mit.-ezzel ismét elindulna, ám az idegen fiú elég áll, lopott ételéből letörve egy darabot felé nyújtja vigyorogva, fejét kissé oldalra billentve. A kezei kicsit remegtek, felgyűrődött ruha ujja alól friss és már gyógyuló sebek látszódtak ki.

-Kérlek fogadd el hálám jeléül.-Lan Wangji csodálkozva fordult meg, s kissé elnyílt ajkakkal mered a másik fiú szemébe melyek jobban, s fényesebben csillogtak, mint a csillagok. 

-Neked nagyobb szükséged van rá.-mondja tömören, viszont ahogy akarta, most sem tudott elmenni. Halkan felsóhajtott ahogy újra a fiú szemeibe tekintett. 

-Ugyan ugyan.-ezzel a kezébe nyomta.-Az én nevem Wei Ying. A tiéd?-kérdezi kíváncsian, ám választ nem kap rá. Csodálkozva nézi megmentőjét aki egyre csak távolodik tőle.-Hé!-kiált, s megy utána. Tudja, látja rajta, hogy bizonyára egy tekintélyes klánból származik, éppen ezért szeretné megtudni mi a neve. Elég komornak, vagy is inkább kifejezéstelennek tűnik. De azért csak megmentette, s szeretné megtudni a nevét.