•La vida a veces duele•

A magas ismeretlen

A virágmintás szobát teljesen elárasztotta a tömény doh s olcsó parfüm illata. A jobb felső sarokban a már hónapok óta szorgosan dolgozó pók oly nagy hálót szőtt, hogy egészen elámult rajta az ember. Egy apró ágy állt szerencsétlenül a szoba közepén, mintha csak nem találná a helyét oly bizonytalan nézett a beérkező lányra. Az viszonozta e tekintetet csakhogy az övéből nem csak a bizonytalanság volt kiolvasható. Ezer meg ezer érzelem harcolt éppen fejében s hol az egyik hol a másik látott napvilágot gyönyörű zöld szemein keresztül.

Az ajtó ahogy kinyílt nyikorogva szántotta fel a már régóta zavartalan sorakozó porhalmazt, a lámpa egészen megijedt, hogy újra szolgálatra készen kell, hogy álljon. Régi, kopott polcok voltak csak úgy egymagukban felerősítve a csúnya tapétával elfedett falakra. Egészen azt a hatást keltették, mintha a ház ura, aki már négy éve, hogy elmúlt hatvan időközben megunta volna a munkát s csak úgy otthagyta a polcokat félkészen, itt ott ferdén. Egy gerenda díszelgett még a fehér íróasztal felett. Nem nyújtott kellemes látványt ám a lány arcán halvány mosoly futott végig. Emlékeztette az a vastag fadarab a régi szobájára, arra a szobára ahova most mindennél jobban vágyott.

Ahogy bizonytalanul lépett egyet a parketta fájdalmasan kezdett visítani, ám nem zavartatta magát. Beharapta szája szélét s a levendula színű ágyneműre ülve vette szemügyre ebből a szemszögből is új lakhelyét. Nem igazán volt sok látnivaló ő azonban mégis úgy tett mintha élete legizgalmasabb látványában lenne része. Az egyetlen rész ami igazán elnyerte tetszését az az ablak volt. Egy olyan ablak melyen tudta nem egyszer fog kimászni. Előtte egy itt ott gyűrött s koszos babzsák díszelgett amelyet szíve szerint most ki is hajított volna, csak ne kelljen többször ránéznie.

Nem tudta miért de eme kicsi tárgy látványától erős nyomás ült mellkasára. Mély levegőt véve ráncolta homlokát s hanyatt feküdt az ágyon. Tudta most, hogy lezárult a sok költözés, tanúskodás, pszichológushoz járás egyedül marad tömérdek idővel és még több gondolattal. Igazán ez ijesztette meg. Az a sok istenverte gondolat melyek nem hagyják nyugovóra térni, melyek nem hagyják, hogy értékelje a boldog pillanatokat, egy szóval nem hagyják élni most mind ott kopogtatott elméjének ajtaján s csak idő kérdése volt mikor rúgják be azt.

Zavartan fordult át jobb oldalára s kezét óvatosan a combján éktelenkedő hegre helyezte. Olyannyira gyűlölte ezt a heget hisz élete legfájdalmasabb emlékét foglalja össze s mindig mikor ránéz eszébe jut... eszébe jut az az esős délután. Az a bizonyos januári esős délután, mely élete legboldogabb napjának kellett volna, hogy legyen.

Ingerülten felült majd beletúrva hajába hunyta le két szemét. Érezte ahogy a frissen felkent szempillaspirál gyengéden a bőréhez tapad ezzel fekete pontokat hagyván szeme alatt.

-Haza akarok menni.-suttogta alig hallhatóan a semmibe majd az első könnycsepp kibuggyanva vont csillogó vonalat arcára. Ezt követte a többi s végül gyenge sírásból hisztérikus zokogásba tört ki. Egy párnát szorítva arcához próbálta visszatartani levegővételét, hátha így nem hallják meg a nagyszülei kik immár felelősséggel tartoznak iránta. A mai naptól kezdve hivatalosan is ők a gondviselői egyszóval szépen lassan feledésbe kezd merülni az a bizonyos januári nap. Az a bizonyos nap melyen elvesztette a szüleit, s ezzel együtt a lelkének egy darabját hisz tudta sose fog már olyan szemmel tekinteni a világra mint azelőtt. Sose fog már oly őszintén mosolyogni mint az előtt. Minden megváltozott s erről az a fiatal tanuló vezető tehet aki a lehető leggyorsabban akart odaérni a barátnőjéhez s a Liliom út egyirányú utcáját használva próbálta elkerülni a forgalmat.

Kevésre emlékezett a balesetből hisz minden hihetetlen gyorsasággal történt azonban egy szócska beleégett az agyába. Az anyja az ő nevét sikította mielőtt belezuhantak volna abba az árokba amelyben két ember hallgatott el örökre. Az utolsó szó amit vörös rúzzsal fedett ajkán formált a Lia volt. Oly kétségbeesetten s oly védelmezően ahogy csak egy anya tudja kimondani. Esténként mikor nem tudott aludni egyre csak ez a sikoly kínozta őt hol halkan hol oly hangosan, hogy félt megsüketül. Ezekben a pillanatokban is hallotta s ez még erősebb zokogásra kényszerítette. Mellkasára tapasztva bal kezét próbálta enyhíteni a fájdalmat ám az csak nőtt és nőtt. Attól félt, ha nem múlik el belehal.