20 méter alatt - ✔️

Volt egyszer egy fiú, csak egyetlen egy napot töltöttem vele, és az volt életem legszebb napja. Úgy éreztem aznap este, mikor könnyes búcsút vettünk egymástól, hogy beleszerettem, menthetetlenül megszerettem és akár ezer napot is eltöltöttem volna egyedül, ha kapok még egy órát vele, hogy elmondjam neki mennyire halálosan beleszerettem, mert aznap már nem volt lehetőségem elmondani neki, már sosem fogja megtudni, hogy mennyire szerettem, már sosem fogja megtudni, hogy neki köszönhetem az életem és mindezt, azért, mert ő is elszalasztotta a lehetőséget, hogy elmondjon pár dolgot nekem, például azt, hogy ő is halálosan szeretett, hogy bevallja halálos beteg volt és hogy elmondja, én adtam neki erőt, hogy tovább küzdjön, de sajnos túl későn.

   Azon a napon, mikor találkoztunk, még reménykedtem, hogy valamikor majd megint találkozunk valahol, de a remény elszállt, rá 3 nappal, mikor kaptam egy levelet tőle, először azt gondoltam, milyen kedves volt tőle és hogy, régimódi, mintha a múltban élt volna, mert manapság már senki sem ír levelet. Mosollyal a szám sarkában nyitottam ki és egyből lehervadt a mosoly az arcomról, a fiú búcsú levele volt benne, amit nekem írt. 3 nappal azután, hogy beleszerettem, meghalt, 3 nappal azután, hogy megmentette az életem, meghalt, és 3 nappal azután, hogy az életben előszőr és utoljára találkoztunk, meghalt. meghalt, és már nem jőn vissza, meghalt és nem tudtam ellene tenni semmit, meghalt és már sosem fogja meg tudni, mennyire halálosan szerelmes voltam belé.

   Mikor realizálódott bennem, hogy mi is történt, összerogytam, mindenhol fekete-fehér foltokat láttam, levert a víz és alíg kaptam levegőt, pánikrohamom volt, ezután elájultam és egy korházban keltem fel, ahol azt mondták, a szomszéd talált rám.

   A szomszédunk egy kedves hölgy, akinek megengedtük hogy átjárjon hozzánk, néha megöntözni a virágokat és megetetni a macskát, ebben az a fura, hogy nincs is macskák de a hölgy, váltig állítja, hogy igenis van. ráhagytuk, mert a végén még szívrohamot kapott volna az üvőltözésben. Mrs. Seong ,-mert így hívták a szomszédban, a koreai idős asszonyt- szeretett átjárni hozzánk, mert úgy vélte az otthonunk tele van élettel és szeretettel ,-nagyobbat már nem is tévedhetett volna- neki már minden családtagja a sírban van, így tudjuk mi, de abban sem vagyunk biztosak, hogy nem hazudik nekünk. De lapozzunk is Mrs.Meong-tól, most nem ő lesz a történet főszereplője.

   A tőrténet főszereplője, Benjamin Andrew Fleming  és jómagam, Cora Jewell Holloway  és a mi történetünk egyáltalán nem rendhagyó, annyibban egyezik a többi történetben, hogy mi is halálosan szerelmesek voltunk, de már túl késő volt bevallani a másiknak. De nem is húzom tovább az időt, most elmesélem nektek, az egyetlen napot, amit Denjamin Fleming-gel tölthettem.

   Hűvös november végi időjárás fujta a fák ágait, már alig volt falevél a vastag szárú, égbe nyúló, életet adó, óriásoknak,  mintha kezdték volna ők is feladni az életet, csak hogy ők újra virágzani kezdenek majd, velem ellentétben. Egy családi ebédről  távozva ,-ahol a szűk család ott volt- London utcáit járva, szétfojt sminkkel, szipogó orral, piros orcákkal és egy papírzsebkendőt szorongatva, kerestem valami magas épületet, hogy leugorhassak róla. Igen, ez történt volna, ha nincs Benjamin Fleming.

  Akkoriban nagyon magam alatt voltam, úgy véltem az egész világ ellenem volt. A sok hormon és anyám is az idegeimre ment, neki semmi sem volt jó, ha segítettem neki ,akkor az volt a baj, hogy mért nem tanulok, ha tanultam, akkor meg  az volt a baj, hogy miért nem segítek neki. A bátyámmal sokkal elnézőbbek voltak, persze csak az egyikkel, aki vitte is valamire. Apám mindig mondta: ilyen hozzáálással és munkamorállal, nem fogsz magadnak férjet találni. nagyon fájt. azóta már hozzámentem valakihez és ő kísért az oltárhoz, még sírt is. persze ezzel a férfivel már elváltam, nem tartott sokáig a szerelmünk, úgy tünik nem volt olyan igazi, mint Benjamin-nal.