Karantén [Lee Know fordítás]

1/5

A feje a vállamon pihent, haja csiklandozta bőröm. Karja finoman érintette enyémet. Melegség áradt belőle és édes illat felsőjéből. Néha szipogott egyet-egyet, s olykor halk nevetés hagyta el ajkait, mikor a képernyőn látható főhős valami vicces butaságot csinált.

A nappaliban ültem, szemeim lehunyva tartottam. Nem érdekelt a film, amit együtt néztünk, sem az étel, amit enni szerettünk volna. Lee Minho feje a vállamon pihent és csak ez számított. A legszebb dolog volt aznap este. A legszebb és legcsodálatosabb.

A film rettenetes volt. Együtt választottuk ki és Minhonak tetszett is. Azonban én már az első 15 perc után álmos lettem, de nem is sajnáltam. A színészek rosszak voltak, a háttértörténet unalmas volt, a zene pedig szegényes volt. Az egyetlen, ami ezt az egészet szebbé tette Lee Minho feje volt, újra a vállamon. Emlékezni akartam rá, hogyan történt, de nem ment. Túlságosan belebolondultam ahhoz, hogy olyan apró dolgodra emlékezzek.

Nevetett, jól ismertem már a nevetését, benne minden apró hangot és zajt. És még most is, minden egyes alkalommal, mikor nevetett, elveszett belőlem egy-egy darabka. Arra gondoltam vajon tud-e róla. Érez sajnálatot? Meg akart szerezni mindezek után? Nem tudtam a válaszokat, csak szimplán hozzászoktam az évek során, együtt éltem a tudatlansággal.

“Uramisten, nézd!” - nevetett Minho - “Nagyon vicces!”

Tudtam, hogy le kell állnom a bámulásával. Nehéz volt, de meg kellett tennem. Másképpen megfordultam volna, arcát és mosolyát is puszikkal leptem volna el, de tudtam, hogy neki ez nem tetszene.

Felsóhajtva kapcsoltam be telefonon képernyőjét, de egyből azt kívántam, bár ne tettem volna meg.

“Minho” - nem tudtam hinni szemeimnek, mikor újra elolvastam az üzenetet - “Minho”.

Fura volt és nem volt rendben. Szokatlan volt és ijesztő. Szükségem volt arra, hogy közölje velem; nem csak álmodok.

“Láttad” - továbbra is hangosan nevetett - “Istenem, ez a legjobb dolog, amit valaha-”

“Minho!”

Hallotta a furcsa beütést hangomban, s egyből lehervadt a mosoly arcáról.
“Mi az?”

“Van egy kis problémánk. ”

“Mi?”

“Karantén. Lezárják a várost.”

Hirtelen felegyenesedett - “Mi?” - olyan gyors volt tette, elszomorodtam: vállamon pihenő feje nélkül hideg volt. De abban a pillanatban nem az volt a legfontosabb dolog.

“Nem tudsz hazamenni Minho. Lezárják a metrókat.”

“Miről beszélsz?”

Idegesen felsóhajtottam - “Istenem, csak olvasd el” - képtelen voltam újra elmondani neki a híreket. Lesokkolva éreztem magam. Sokkoltnak és ijedtnek.

Csend honolt a szobában. A híreket olvasta, míg reszketve ültem mellette. Tudtam, hogy ez a vírus meg fogja nehezíteni a dolgokat, de azt nem, hogy ennyire.

“Úristen...” - lehelte, miközben szemei össze-vissza pillantgattak a szobában, olyasmit keresve, aminek létezéséről csak ő tudhat. Valahogy elérte, hogy megsajnáljam őt.

“Én...” - óvatosan nyúltam válla felé, s érintettem meg - “Mihez kezdjünk? Azt írják két hétig fog tartani...”

Felém fordult, s figyelt engem. Pillantása meglágyult, tudta mennyire meg voltam ilyedve az ilyen dolgoktól. Ujjai finoman cirógatták enyémeket - “Ne aggódj, hívhatok egy taxit.”

Nem akartam, de megkérdeztem - “Nem félsz?”

“Mitől?”

“A vírustól meg hasonlóktól.”

Kissé meglepődött arckifejezéssel nézett rám, míg egyik kezét arcomra helyezte - “Persze, hogy félek. De mit tehetnék? A macskáim otthon vannak, egyedül. Nincs semmi, amit ehetnének.”

“Basszameg, tényleg” - mondtam, s gyorsan a másik irányba pillantottam, ő pedig elhúzta kezét arcomról és a vörös pokrócra tette, amivel közösen takartuk be magunkat. “Tényleg lezárták a metrókat?” - gondolkodott hangosan, miközben a TV képernyőjét figyelte.

“Igen” - sóhajtottam - “És a buszokat is lezárták”.

Persze, tudtam. Ez pedig elszomorított. “Basszameg” - káromkodott. Újra szomorúságot éreztem. Ha nem maradna miattam, biztos otthon ülne. Otthon, a saját lakásában lenne biztonságban. Otthon lenne és---

Nagyokat pislogva néztem rá. Az ötlet a semmiből jött, így abban a pillanatban izgatott lettem. “Otthon van a szomszédod?”.

“Mi?” - meglepett arckifejezéssel pillantott rám - “Miért?”

“Arra gondoltam...” - nehezen tudtam kinyögni a szavakat. Tudtam, hogy az ötletem... Nem tudtam hogyan fog rá reagálni és---

“Mi az?” - csúszott közelebb, s odahajolt hozzám - “Na, kérlek mondd, amit szerettél volna”.

“Arra gondoltam...” - pillantottam félre, mivel zavaromban képtelen voltam ránézni - “Talán... Talán itt maradhatsz, ha otthon van... Biztonságosabb lenne,  tudna etetni a macskáid és---”

Intenzív pillantással illetett. Intenzív és (?). Nem tudtam eldönteni, hogy dühös volt vagy vagy csak meglepett. De reakciója zavaró volt.

"Mi az?” - néztem rá, s készen voltam arra, hogy megvédjem magam.

Pár másodpercig még bámult. “Nincs semmi. De talán igazad van. Felhívom”

***

“Minho”

“Hmm?”

Itt maradt. Mindketten boldogok voltunk, mégis volt bennünk félelem. De tudtam, hogy már nem hátrálhatok ki. Én tettem zavarossá a helyzetet, így felelősséget kellett érte vállalnom.

Felsóhajtottam, így próbáltam magam nyugtatni. “Ki kell találnunk, hogy hol aludj.”

Fáradt pillantással illetett, s nyújtózkodva ásított egyet.

“Igaz” - vetett rám egy érdeklődő, boldog pillantást.

“Szóval...” - néztem rá, s abban reménykedtem, hogy segít megoldani a problémát.

“Mi az?” - mosolygott és ásított egyet - “Az ágyad nem opció. Attól függetlenül, hogy évek óta ismerjük egymás tudom, hogy nem akarod és---”

“Na~” - szóltam rá, mire halkan felnevetett - “Rossz embernek állítasz be!”

“Azt mondod?” - kuncogott, s hajamat piszkálta - “Hidd el nekem, te vagy a legjobb ember, akit  ismerek. De azt is tudom, hogy túl félénk és édes vagy ahhoz, hogy elmond az igazat. Kényelmetlenül éreznéd magad, tudom. Szóval igen, a kanapén alszok.”

Kérdőn néztem rá - “Biztos vagy benne?”

“Igen” - bólintott és egy apró morgás kíséretében felkelt - “De meg kell velem osztanod a párnáid. Nem tudok párna vagy plüss nélkül aludni.”

“Lee Minho!...”

“Mi van?!” - nevetett hangosan, erősebb arckifejezéssel - “Csak őszinte vagyok! Adj valamit, amit ölelhetek alvás közben. Utána nem foglak zaklatni.”

“Jó, rendben” - sóhajtottam lehunyva szemeim - “Hihetetlen vagy...”