Sose add fel! (Befejezett)

1

London külvárosa igen csendes volt, ugyanis az emberek behúzódtak a zuhogó eső elől otthonaikba. A szél erősen fújta a fák lombjait, aki az utcán volt, bőrig ázott. Nem volt ez másképp Rosie-val sem. Hazafelé sietett, haja, ruhája és cipője már teljesen vizes volt, ugyanis nem volt nála semmi, ami megvédhette volna az eső elől. Gyorsan szedte a lábait, amíg egy kétszintes, halvány narancssárgára mázolt ház elé nem ért. A ház előtti kiskert rendezett volt, ami azt mutatta, hogy valaki folyamatosan gondozza és rendben tartja. Rosie belépett a kovácsoltvas kapun, és az ajtóhoz sietett. Előkereste a kulcscsomóját, és amilyen gyorsan csak tudta, kinyitotta az ajtót és belépett a házba. Azonnal kellemes meleg csapta meg az arcát, átfagyott végtagjai elkezdtek felmelegedni. Levette vizes cipőjét, és rátette a fűtőtestre száradni. A konyhából kellemes illatok szálltak felé, így elindult oda. Beérve édesanyját pillantotta meg, aki a tűzhely előtt készítette a vacsorát.

- Szia anya! - szólalt meg egy kis idő múlva. Anyukája hirtelen fordult hátra.

- Szia kincsem! Nem is hallottam, hogy megérkeztél - jött oda Rosie-hoz. - Hogy sikerült a meghallgatás? - érdeklődött. Azonban elég volt egy pillantás lányának csalódott arcára, és rögtön tudta a választ. Magához ölelte Rosie-t, aki szorosan bújt anyjához.

- Megint nem kellettem nekik. Azt mondták, nem vagyok elég határozott, pontos, és nem elég eredeti a koreográfiám. Azt hiszem, tényleg itt az ideje feladnom a próbálkozást. Sose jutok be abba a táncstúdióba - hajtotta le a fejét.

- Ne mondd ezt, kislányom. Nem adhatod fel, csak azért, mert most elutasítottak - mondta az anyukája.

- De ez már nem az első, anya! A harmadik! Mégis meddig próbálkozzak? Felejtsük el inkább az egészet - fordított hátat Rosie az anyjának, és dühösen felsietett a lépcsőn, majd becsapva maga után szobája ajtaját, rávetette magát az ágyára, nem törődve vizes ruháival. Csak nézte a plafont, miközben fejében cikáztak a gondolata. Ötéves kora óta táncolt versenyszerűen, pontosan tizenkét éve. Számtalan versenyen vett már részt, rengeteg aranyérem csillog fent a polcán. Legnagyobb célja bejutni a Londoni Táncstúdióba, kisgyerekkora óta erről álmodik. Ők mégis harmadszorra utasították el, azért, mert nem elég eredeti a koreográfia, amit hónapokig gyakorolt a meghallgatásra. Addig gyakorolt, míg teljesen tökéletes nem lett, volt, hogy éjszakákba nyúlóan csak táncolt a szobájában, de nekik mégsem volt elég jó. Csalódott, leginkább magában, mert nem elég jó ahhoz, hogy bejusson oda. Elhatározta, hogy nem próbálkozik tovább.

Másnap délután iskola után elment a Hyde-parkba, hogy egy kicsit egyedül lehessen a gondolataival és a tánccal. Táskáját és kabátját lepakolta egy üres területre a fűbe, közben fülében szólt a zene a fülhallgatójából, ő pedig lassan elkezdett táncolni. Először csak lassú mozdulatokkal, majd egyre gyorsabban és pörgősebben. Mikor táncolt, olyan volt, mintha nem is ebben a világban lenne, teljesen kikapcsolta, ellazította és csakis a mozdulataira figyelt, ezért észre sem vette, hogy megállt mellette három lány, akik lenyűgözve figyelték, ahogy táncolt. Pár perc elteltével, mikor már kellőképpen elfáradt, abbahagyta, és csak akkor vette észre a lányokat, akik mosolyogva figyelték, végül az egyik megszólította:

- Fantasztikusan táncolsz! Megkérdezhetem a nevedet? - ment közelebb Rosie-hoz.

- Rosie - mondta halkan, ugyanis nem teljesen értette, mit akarnak tőle a lányok.

- Jársz valahova táncolni? - kérdezte a másik lány.

- Nem járok. Voltam meghallgatáson a Londoni Táncstúdióban, de nem vettek fel. Háromszor sem - hajtotta le a fejét szégyenkezve.