Átszállás

Elfordította a kulcsot az ósdi zárban, majd nyelt egy nagyot. Már nem volt visszaút. Gyorsan kifizette a szobát, ellenőrizte, hogy a kevéske pénzét jól elrejtette-e kopott táskájának egyik zsebébe, és kilépett az utcára.

A felhők közül kitörő napfény elvakította egy pillanatra, de az orrába szökő szagokból és a kocsisok kiáltásaiból bármikor felismerte volna London mindig nyüzsgő, vibráló városát, annak ellenére, hogy az utóbbi hónapokban keresztül-kasul bejárta az országot.

Még nézte egy pillanatig a fogadó csukott faajtajának erezetét, aztán mély lélegzetet vett, és útnak indult a zsúfolt főutcán. Ma a szokásosnál is nagyobb tömeg verődött össze. A hírlapárus előtt hosszú sorban álltak, egymás közt sugdolóztak az emberek, ám Norát nem késztette megállásra az egyre sűrűsödő morajlás. Szedte a lábát, vissza sem nézett.

Egy sietősen loholó üzletember véletlenül oldalról nekiütközött, mire majdnem felkiáltott. Elkínlódta magát a következő sarokig, ahol behúzódott egy eresz oltalmába, hogy megigazítsa magán a fogadóstól vásárolt túlságosan is bő kabátot, és úrrá legyen az elméjét újra megtámadni készülő rettegésen.

Vajon hibát követett el azzal, hogy saját kezébe vette a sorsát? Meddig mehet el egy ember a saját szabadságáért? Egy ember akármeddig – fogalmazta meg magában.

Minden egyes lépésnél erősödött a lapockájától kiinduló fájdalom érzete. Nem fogja kibírni. De muszáj lesz – mantrázta magának, miközben a vasútállomás tekintélyes méretű, téglavörös főépülete felé kanyarodott.

Észrevett egy reklámplakettet az egyik lámpaoszlopra ragasztva, amit a múlt héten tehettek ki; amikor még mindenki az idelátogató vándorcirkuszt várta nagy izgalommal. A hirdetmény jelentősége mára megváltozott. A porondra lépés ugyan elmaradt, mégis évekig emlegetik majd a meg nem tartott előadást.

A gőzmozdonyok egyike sisteregve megindult, sötét füstfelleget ontva magából, ami szürke pólyába csomagolta a környező utcák házait.

− Egy jegyet kérnék a következőre. Doverbe szeretnék menni – szólt Nora a pult mögötti jegypénztároshoz. Amaz unottan feltekintett az újságból.

− Retúr lesz?

− Nem! – vágta rá túl gyorsan, túl élesen, de már nem tudott mit tenni; mosolyt erőltetett az arcára és állta a pénztáros gyanakvó tekintetét.

− Egy óra múlva indul a következő – vakarta meg pofaszakállát a férfi. – De csak akkor tudok magának jegyet adni, ha előtte beszélt a felügyelővel, ez most a rutineljárás. Mindenkit kikérdez, aki elhagyni készül a várost.

− Miért, mi történt? – kérdezte Nora és kissé előrébb hajolt a pultra. A mozdulattól újra belenyilalt a fájdalom a hátánál, ezért inkább visszaegyenesedett.

− Hát nem hallotta? – pillantott fel őszinte csodálkozással a hangjában a férfi. – Meghalt a cirkuszigazgató, leszúrták az éjjel.

Nora fölhúzta a szemöldökét, az udvarias mosoly azonban egy megkésett pillanatot követően tűnt csak el az arcáról, amikor megérezte valaki jelenlétét az oldalánál.

− Innen átveszem.

A pofaszakállas visszatért az újságjához, benyálazta tömzsi ujját és lapozott egyet. Nora felnézett a mellé szegődött alakra, aki széles vállával, fiatalos, megnyerő mosolyával a legkevésbé sem hasonlított az általa elképzelt rendőrfelügyelőkre.

− Joe Wallace vagyok, én nyomozok az Artitanium cirkusz ügyében. Ön pedig...?

− Nora Pearl.