I'm Fine

I'm Fine

- Szedd össze magad Jungkook....- hallotam Namjoon hangját a távolból, bár valójában itt állt mellettem, de én képtelen voltam reagálni szavaira.

Nem is tudom mi az, amit érzek. Fájdalom? Düh? Keserűség? Nem..... ez a folytogató érzés, melyet még nem tapasztaltam, kezdett maga alá gyűrni.

- Gyerünk Jungkook, ne zuhanj össze!- Jin Hyung hangja is megcsapta a fülem, de most még ez a melegséget sugárzó hangszín is fájdalmasan hatolt hallójáratomba és tompán csapódott dobhártyáimnak. Szavainak hitelt adva rásimított vállamra és gyengéden megrázott, ezzel rávéve érzékeimet, hogy térjenek vissza a valóságba.

Az első dolog amit érzékeltem, a fehér járólap, mely az egész folyosót borította. Tekintetem egyre feljebb vezetem, így láttam meg a halvány barack színű falakat, ám ez sem tudja sokáig fogva tartani figyelmemet. Ahogy lassan oldalra fordítom a fejem, a folyosó végén egy kétszárnyú ajtó tartja távol a kíváncsi szempárokat, a felette elhelyzekedő, jelenleg pirosan égő kijelző pedig figyelmezteti a kint tartozkodókat, hogy jelenleg műtét zajlik odabent.

Egy műtét, mely egy ember életéért folyik. Egy olyan emberért, kit megannyian imádnak, szeretnek és tisztelnek. Egy fontos bandatagért. Egy fontos testvérért. Egy szerető férfiért.

- Az én hibám.....- ejtem ki azt, amit gondoltam. Ez a három szó olyan súlyt helyezett megsebzett lelkemre, hogy már fizikai fájdalmat okozott. Éreztem a nyomást a mellkasomban, szinte összeroppant.

- Ne hibáztasd magad, nem te tehetsz róla!- Hallottam Yoongi halk, de határozott válaszát, melytől azonnal felment bennem a pumpa, nem bírtam türtöztetni magam.

- Akkor mégis kié Hyung? Miattam van ott, nekem kellene ott feküdnöm, nem neki! Azért van ott, mert én nem figyeltem eléggé!- Idegességemnek hangot adva pattantam fel helyemről, miközben ránéztem a nálam 4 évvel idősebbre.

- És attól neki jobb lesz? Változik bármi is, hogy marcangolod magad? Még nincs veszve minden!- válaszolt kissé feszülten, de jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy megrémítsen.

- Hagyjátok abba, ne veszekedjetek!- Hoseok gyenge, szipogó hangja eltörpült közöttünk, mégis, mikor ránéztem, minden dühöm elpárolgott. Testvérem arcán némán folytak le a könnyek, miközben próbálta tartani magát. A leader egy zsebkendőt nyújt társunknak, ki hálásan vette el az anyagot és törölte meg vele szemeit.

Némán az ajtóra pillantottam, agyamban lepergett az elmúlt időszak. Ki tudja mióta tartott közöttünk ez az egész, mikor is kezdődött pontosan. Régóta éltünk együtt mi heten, mégis ő más volt. Már a kezdetektől fogva. Huncut mosolyával, kedvességével, aranyos természetével hamar belopta magát fiatal, naiv szívembe, amiből azóta se tudtam száműzni őt. Az életem része lett, s bár azt hittem ez csak egyoldalú, boldog voltam, hogy itt van velük. Hogy itt van nekem.

Bár nem emlékszem mikor kezdődött, az a nap, mikor minden megváltozott közöttünk, tisztán él emlékeimben. Egy koncert előtti főpróba volt aznap. Rengeteget gyakoroltunk, mindenki odatette magát, neki valamiért mégsem sikerült úgy, ahogy szerette volna és ez elszomorította.

A stáb mondhatott neki bármit, egyszerűen nem lehetett kizökkenteni abból a depressziós hangulatból. Mindig is rosszul érintett, ha bármelyikük lelki gondokkal küzd, de ha róla volt szó, az ingerküszöböm alacsonyabb lett. Nem akartam szomorúnak látni. Fel akartam vidítani, így hát odamentem hozzá.

- Miért vagy ilyen szomorú Hyung? Ugye nem a próba miatt vagy ilyen?- néztem le rá, hiszen a földön ült, miközben próbálta összeszedni magát.