Novellák *Forma 1*

In Pieces *Daniel Ricciardo*

Csend. Sötétség. Nem tudom mi történik. Ez az év katasztrófa volt, pocsék, szinte minden pillanatában maga a pokol. Gyűlöltem minden percét, hiszen kalitkába voltam zárva. Nem utazhattam kedvemre, nem mehettem oda, ahová akartam. Magamnak való vagyok, éppen ezért nem sok helyre megyek, de most ettől is megfosztottak. Nem látogathattom meg a családomat, magamra maradtam.

Eleinte imádtam, szerettem egyedül lenni, majd fokozatosan kezdett felőrölni. Nem érdekelt semmi és senki, a saját kis buborékomban voltam, beszürkült számomra minden, féltem kilépni a kis komfortzónámból, leépült mindaz, amit korábban nagy nehezen felépítettem. Az a lány, aki voltam, teljesen eltűnt. Kifordultam magamból, nem találtam a helyem, és folyamatosan egy dolog járt a fejemben. Feladom. Nem bírtam már elviselni azt, ami zajlott körülöttem. Egyedül voltam, szorongtam, a halál jeges érintésére vágytam. Baljós gondolatok kerítettek hatalmába. Többször azon kaptam magam, hogy fájdalmat okozok magamnak, mert a fizikai gondokkal könnyebben megküzdök, mint a lelkiekkel. Féltem. Szinte senki nem volt mellettem a valóságban, senkitől nem kaptam egy biztató ölelést a legnehezebb pillanatokban. Igen, ott voltak a fejemben azok a hangok, amelyek azt mondták, ez a nap tökéletes, ez jó lesz. A halálra. De tudtam, vannak olyanok, akik szeretnek, miattuk nem tehetem meg. Nem vehetem el a saját életemet. Nem okozhatok nekik csalódást. Nem úgy ismernek, mint aki feladja.

Lehet ez a baj. Mindig, mindenkinek meg akartam felelni. De nem sikerült. Csak csalódást okoztam és megbántottam azokat, akik szeretnek. A távolból. Mert a sok idióta szabály miatt senki nem lehetett mellettem. Egyedül ültem. Szenteste is.

Magányosan, a csodásan feldíszített karácsonyfa mellett kuporodtam össze. Sírtam. Hiszen egyedül voltam. Mint az elmúlt hónapokban már oly sokszor. Kinéztem az ablakon, sötét volt, havazott. Csak a szomszédos tömbház ablakaiból szűrődött ki itt-ott fény. Eltűnődtem azon, vajon ők tudnak kivel ünnepelni. Van valaki, akivel meg tudják osztani az ünnep hangulatát? Vagy ők is ilyen nyomorultul ünnepelnek? Van, akivel körbe tudják ülni az asztalt és átadni magukat annak, amiről ez az átkozott nap szól. A szeretetről, arról, hogy azokkal lehess, akiket mindennél jobban szeretsz.

Összetörtem. Semmit nem vártam órákon át, csak azt, hogy vége legyen. Hogy kevésbé fájjon. Kilenc óra lehetett. Kopogtak. Fogalmam nem volt, ki lehet az, hiszen nem vártam, nem várhattam vendégeket. Megtöröltem a szemem, kifújtam az orromat, majd félve indultam meg az ajtó felé, hiszen ki tudja ki állhat a másik oldalán. Elfordítottam a kulcsot a zárban, résnyire nyitottam az ajtót, hogy ki tudjak lesni. 

Lefagytam. Az a rengeteg érzés, ami hirtelen elkezdett kavarogni bennem, leírhatatlan volt. Zokogtam, és a férfi karjaiba vetettem magam. Nem érdekelt a döbbent arckifejezése, a havas kabátja, a kezében lévő táskája. Úgy furtam az arcom a mellkasába, mintha ez lenne az utolsó esélyem arra, hogy megmeneküljek. Daniel Ricciardo a semmiből került elő. Ott állt előttem teljes valójában. Az egyik legjobb barátom volt, illetve életem nagy szerelme, csak erről még ő sem tudott, hiszen soha nem mertem neki elmondani az érzéseimet.

Egy puffanást hallottam, a táskája volt. Kiengedte a kezéből, majd erős karjait a vállaim köré fonta, magához húzott, és hagyta, hogy kisírjam magam. Hosszú idő volt.

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem, mikor végre befejeztem a sírást, de még nem bírtam a szemébe nézni.

- Nem hagyhattalak egyedül, te lány! - nyomott egy puszit a homlokomra. 

- De a karantén, meg minden más? - kérdeztem értetlenkedve.

- Már tíz napja itthon vagyok, ma telt le, csak nem akartam szólni neked, meglepetést akartam. Tudtam, hogy egyedül leszel, és nem hagyhattam, hogy itt itasd majd az egereket. Most azonban nem bánnám, ha bemennénk, mert átfagytam.