Győztesek az életben

VÉLETLENEK

            Azt mondják, a történelem szempontjából lényegtelen, ki nyer, csak az a fontos, hogy mit érsz el, amíg életben vagy. Félnek tőled? Szeretnek? Tisztelnek? De természetesen én leszek a győztes! Mert a történelmet a győztesek írják.

            Unottan dőltem neki a mögöttem magasodó sziklának, a várakozás soha nem volt az erősségem. Elhanyagolható ideig tudott csupán lefoglalni a fegyvereim tisztogatása, majd ugyanilyen jelentéktelen mértékig kötött le a táj pásztázása. Semmi érdekes nem volt errefelé, a szülőföldemhez még csak hasonlítani sem lehetett. Bár nehezmre esett visszaemlékezni Konohára, el kellett ismernem, a Tűz földje mégis csak gyönyörű.

            Mivel Pain szerint az új társamra egyéb elfoglaltságok miatt egész nap várjak itt, lehunyt szemmel pihentem meg a természetben ki tudja, meddig. Nem mondom, hogy az energiáját gyűjtöttem, de ha már itt voltam, kihasználtam a lehetőséget. Éppen ezért már távolról éreztem kimért kisugárzását, megfontolt lépteit, a belőle áradó rejtett tudást.

            Őt nem akartam!

            Túl sok mindenben közös a múltunk.

            - Ha a szellemek kegyesek lettek volna, nem sózzák a nyakamba az öcsém társát – hallottam meg a halk hangot magam mögül.

            Fekete, vörös felhős köpenyemet leporolva álltam fel, és széles vigyorral fordultam Uchiha Itachi felé. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de már előre tudtam; élvezetes lesz az elkövetkező időszak.

            - Szintúgy örvendek – válaszoltam játékosan, majd a tarkómat vakarva a sziklának döntöttem vállam. – Egy régi ígéret szerint, meg kéne, hogy öljelek.

            - Hm – száján gúnyos félmosoly jelent meg. – Ezt Ő kérte tőled?

            - Pont miután elém vetette magát, hogy megmentsen – feleltem kitárt karokkal játékosan.

            - És miért nem teszed meg?

            - Egyrészt még életben van, majd Ő megteszi, ha akarja. Másrészt megvan a magam tudása a dolgokról.

            Mondandóm közben kitárt karokkal elé sétáltam. Még mindig játékos vigyor égett az arcomon. Itachi végig követett fekete szemeivel, és pontosan láttam benne, hogy a tudásom mértékét latolgatja magában. Tudta, hogy mire értem. Én pedig tudtam, ő mire érti:

            - Kedvellek.

            Mindketten tisztában voltunk a másik múltjában eltemetett sötét ármánykodásokkal, és mindketten ugyanazt az embert akartuk...csak nekem sikerült is megölni. Éppen ezért jöttünk ki olyan jól az elkövetkezendő hosszú időben.

            Én nem kérdeztem, hogy ki mondta el, Uzumaki Naruto, a kilencfarkú kiszámíthatatlan junchuurikije, miért állt egy olyan szervezethez, amely az ő fajtáját vadássza le, és ő sem faggatott, honnan tudom, hogy az évszázadonként egyszer születő zseni fiú, miért mészárolta le egy este alatt az egész klánját.

            Persze sejtettem a választ a kérdésemre; Pain. Nem állítom, hogy szándékosan osztotta meg az információt Itachival, de kétségkívül ő a forrás. Miután kiderült, hogy a mesterünk által azonos a múltunk egy része, nem volt kérdés, hogy az Akatsuki fejéhez fordulok Konohából való menekülésem után. Két kikötésem volt a szolgálataimért; Konohát, valamint a szeretteimet békén hagyják és Kuramát nem veszik el tőlem. Elég volt egy része az erőmnek, amit pedig túlélek.