Liliána

1.

Bakelites Liliána egy boldog lány volt. Folyamatosan mosolygott, és még azokban a ritka pillanatokban is, amikor nem tette ezt meg, a tekintetében könnyed derű ült. Egy kedves ránc a szája sarkában, olyasfajta, amit nem lehetett hamis mosollyal színlelni, olyasmi, ami elhitette veled, hogy minden rendben lesz, ha ránézel. Ő egy olyan lány volt, aki mindig tudta, mit gondolsz, és sosem hagyott ott, ha szomorú voltál. Sőt, mintha direkt vonzotta volna az, aki segítségre szorult, mint egy mágnes ellentétes oldala. Bármikor átkarolt, az ölelése kék volt, és fehér, mint az ég, meleg, mint egy takaró, kellemes, mint a tavasz. Ahogy átkarolt, érezted a virágillatú samponját. Még senki sem tudta megmondani biztosra, milyen virág volt, és Lili hagyta, hadd szenvedjünk, a világért sem árulta volna el nekünk. Egy-egy humorosra sikeredett sörözés után azonban, lagymatagon ringatózva a társalgó foteljeiben felmerült a téma, és mindannyiunknak volt tippje. Viola lehetett, édes és fűszeres, de nem, ahhoz túl lágy volt. Orgona illat, élesen nőies, de nem, Lili ahhoz túl izgatott. Rózsa, rózsaszín és elegáns, vagy talán az sem, ahhoz túl kedves illat volt. Az a virág illatú ölelés mindenre jó volt: vigasztalásra, egy mindennapos köszönésre, vagy biztatásra. És ő úgy osztotta őket, mintha sosem fogyhatna el a kedvessége.

Bakelites Liliána imádta a zenét, és minden félreeső percében egy újabb dalt komponált. A polcai tele voltak könyvekkel, az ágyán mindig szerteszét szórt kották gyűrődtek. A fején zajszűrős fejhallgató, az arcán olyan komoly merengésbe mélyült ráncok, amiket csak ezekben a ritka pillanatokban lehetett rajta látni. Két tolla volt a dalíráshoz. Az egyik már évek óta kifogyott, de mindig a szájából lógott ki, miközben elgondolkodva rágcsálta. Narancssárga, kidugott nyelvű smilei rugózott a végén, az őrületbe kergetett néha a rozsdás fémrugó nyikorgása A másik általában kéthavonta változott, amikor kifogyott, ugyanis ezzel írt. Ez mindig egy egyszerű toll volt, olyasfajta, amit legalább hármasával csomagolva árultak a szupermarketekben.

Bakelites Liliánának nem volt gyorsan kiszúrható hibája. Imádta a barátait, és mi viszont szerettük őt. Az élete tele volt mosollyal, amiből a legtöbbet ő maga adta. Egy boldog lány volt, akárhányszor is kérdezik meg a rendőrök tőlem, a barátaitól, a családjától vagy a tanáraitól. Ő egy ringatózó sziget volt, egy nyugodt paradicsom a mindennapokban, olyan biztos, akár az óceán. És aztán mégis eltűnt az életünkből. Egyikőnk sem érti, hogy tehette ezt.

Vörösen izzó októberi délután volt aznap. A nap korongja óriásinak tűnt, undorítóan ernyedt utcákat és nyugtalan madárcsicsergést hagyott a városban. Egy fél órája jöttem fel a klubból, ahol mindenkivel együtt iszogattunk meg forrócsokiztunk. A házimmal bajlódtam éppen, vonalzóval húztam egyenes vonalakat egy hófehér papírra. Precíz mozdulatokkal igyekeztem nem eltörni a rotringom 0.2-es hegyét, amikor a laptopom őrült csipogásba kezdett. Bence írta be minden létező csoportba ugyanazt a kérdést.

- Ti is láttátok? Ugye ez csak valami rossz vicc?

Beletelt egy fél percem, mire rájöttem, melyik platformra lett elküldve a videó, ami kiakasztotta a srácot. Lili írt a Discordra, egy egészen rövid szöveg fehérlett a sötét hátterű képernyőn.

„Lennének szárnyaim, hogy akkor se zuhanjak, ha ugrok."

Úgy volt beírva, mint egy idézet, de én valahogy éreztem, hogy ezek az ő szavai, senki másé. Lili szeretett kalandparkokba járni és óriási trambulinokon ugrálni. Olyan volt olyankor, mint egy csintalan gyerek, aki elképzelte, hogy kötelek nélkül került a magasba. Néha úgy tűnt, tényleg lebeg, mintha megállt volna a levegőben, mintha őt nem akarta volna visszahúzni a gravitáció. Aztán persze mindig földet ért, mint mindenki. Senki sem maradhat örökké az égben.

Eltompított az a rövid sor, bódult üresség költözött az agyamba valamilyen okból kifolyólag. Rossz érzésem lett, és nem is szándékosan, de minden porcikámmal el igyekeztem űzni az érzést. Láttam, hogy folyamatosan bővült a Bence kérdésére adott válaszok sora, de egyiket sem olvastam el, előbb látnom kellett a videót. Lusta lassúsággal kattintottam a felvételre, aminek a borítóképén egy mosolyogva integető Lili látszott. Nagyon gyorsan elindult a videó, és megjelent előttem egy vérvörös naplemente, ami eltompította a környezet fenyőinek zöld színét, csak egy ernyedt, libafos színű erdőt hagyott a délután, amit még inkább elszürkített a távolság. Lili egy hegy csupasz balkonján ált, a háta mögött a végtelenbe nyúló fenyveseket vette a kamera. Azonnal felismertem a helyet, a város melletti hegy turistaútvonalának egy korlát nélküli szakasza volt.