Liliána

2.

– Lili meghalt.

Sohasem volt még olyan nehéz dolgom, mint először kimondani ezt a két szót. Olyan érzés volt, mint elismerni egy szörnyű vereséget egy olyan dologban, amiben a világon a legjobbnak éreztem magam, csak ez egy facsaróan fájdalmas valóság volt. Utólag belegondolva ahhoz hasonlítani Lili halálát, amihez én tettem, bárkit is megsérthetett volna. Sokat is bántottam magamat érte, de csak az én gondolataim voltak, csak én hallottam őket, és ezért senki más nem korholt meg értük. Talán soha nem is tették volna.

Azt hittem, hogy sikerült megzaboláznom eddigre a sírást, de újult erővel tört rám, ahogy kimondtam a szavakat.

– Hogy fogjuk ezt elmondani a többieknek? – néztem fel Ádámra.

– Egyelőre sehogy. Előbb elmegyünk a rendőrségre. Nem tudják, Lili meghalt – e.

– Ezt meg mégis, hogy érted? – szipogtam megrökönyödve.

– Nem tudom. Ezt mondták a telefonban. – Ádám megsimogatta a hajamat, mielőtt folytatta. – Gyere! Húzd fel a kabátodat, indulunk.

Nem emlékszem az útra a szökőkút utcai rendőrségre menet, pedig később sokat kellet oda járnom, és ez minden alkalommal emlékeztetett rá, milyen messze is van a kollégiumunktól. Egyetlen egy kép rémlik csupán, Ádám, amint felnéztem rá a régi buszon, és ő annyira el volt merülve az üzenetírásban, hogy rám sem sandított. Valószínűleg észre sem vette, hogy figyelem, pedig annyira görcsösen koncentráltam a telefonjára és az ujjaira, hogy tudom, az utasok megbámultak a járművön. Sohasem kérdeztem meg tőle, kivel beszélt. Ezen kívül Lilire emlékszem, és arra az átkozott videóra. Jelenetekre belőle, Lili mosolyára, arra a sokfogas vigyorra, amikor a telefon felé fordult az ugrás pillanatában. A kezeire, amiket széttárt, mintha csak egy trambulinban ugrana fel, a hajára, ami összegyűlt egy halomba a feje felett, a bőrére, ami narancsos színű volt attól az átkozott vérvörös naplementétől.

Mikorra leszálltunk a régi, kék buszról a rendőrség utcájában, a nap már lement, és a szürkület is tintafekete éjszakává változott. A busz szuszogva nyitott nekünk ajtót, mintha kifújta volna magát a megállóban, és amikor leléptünk az ajtó pereméről, visszabillent az úttest felé. Pár tíz métert kellett csak sétálnunk csupán, a novemberi fogkocogtató hidegben némasággal takartuk be magunkat Ádámmal. Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy vajon a hidegtől, vagy a szomorúságtól remegnek – e az ajkaim. Utólag belegondolva tönkretesz, hogy nem tudom eldönteni, melyik volt.

A szökőkút utcai rendőrség a város széle felé volt, egy nagy, zöld, csendes városrészért feleltek. Az utca zavartalan sötétjét csak szaggatott fényekkel zavarták meg a belvároshoz képest egymástól sokkal távolabb helyezett lámpák, de a rendőrség épülete éles jégkék fényű volt. Ádám bevárt az ajtó előtt, mintha végre eszébe jutott volna, hogy valaki más is jött vele. Felpillantottam az épületre. Egyszerű, fehér falú, három emelet magas hivatal volt. A padlótól plafonig érő ablakokkal körbevett főbejárathoz néhány lépcsőfokon kellett fellépni, az ajtón ragasztott, fekete betűkkel volt hirdetve a kerület, és a rendőrség neve. A bejárat keskeny volt, de nehezen nyílt, mintha valaki folyamatosan húzta volna vissza, nem akarva, hogy bemenjünk rajta. Hideg színű, langyos – meleg térbe léptünk be, miután sikerült megküzdenünk az ajtóval. Benn nem voltak sokan, de folyamatosan csengett valahol a vezetékes telefon. Annyit hallottam már azt a hangot, hogy nem hiszem, valaha eszembe fog jutni bármi más róla, mint a szökőkút utcai rendőrség épülete.

Velünk szemben széles recepció állt, mögötte egy kifejezéstelen arcú férfi írogatott valamit egy papírra. Frissen borotvált álla és vékony szemöldöke volt olyan karcsú orral, amiből biztosan gúnyt űztek kiskorában. Széles vállán kék egyenruha feszült, a haja már szinte lekopott a feje tetejéről. Ádám odalépett, én pedig tétován követtem.