A Király lánya

1.

-Aliya kisasszony, húzza ki magát, üljön egyenesen azon a lovon! - szólt rám Patrick a kissé már kiöregedett lófiú.

Kiskorában, mikor az édesanyja lemondott róla, apám befogadta és sajátjaként nevelte fel. Szokatlan lépés volt tőle, hogy egy árva gyermeket befogadott, és még fel is nevelt, de Vilmos királyról tudni kell, hogy szíve arany, keze vas.

Ezért tudja olyan jól vezetni országunkat, Litargiát.

-Patrick, már nagyon elfáradtam. A lovaglóleckéi komoly fizikai fájdalmat okoznak nekem. - panaszkodtam részemről teljesen jogosan.

-Aliya kisasszony, még csak két órája tart a kiképzése. Szinte alig kezdtük még el.

Ha elfelejtettem volna említeni, Patrick egy igazán kitartó lovas. Egyik nap öt óráig, pihenő nélkül lovagolta meg egymás után, Litargia pompás hegyeit.

Szegény lova, Hercegnő, viszont teljesen kikészült. A borzalmas nap után hetekig nem volt képes kijönni az istállóból.

-Patrick, milyen kiképzésről beszél? Ez csak egyszerű, szórakoztató lovasoktatás. - közöltem vele fáradtan. - de hát magával aztán nagyon nagy szórakozás ez is. - tettem hozzá motyogva.

A rideg tekintete arról árulkodott, hogy hallotta a magamnak szánt kijelentést.

Lesütöttem a szemeim és inkább tovább lovagoltam, mielőtt mondhatott volna valamit.

-Kisasszony, jöjjön csak vissza! - mennydörögte Patrick a mély, dohánytól rekedtes hangján.

-Nem jövök vissza, ám. - kiabáltam nevetve, magam mögött hagyva a palota udvarát.

A kapu tárva-nyitva állt előttem, én pedig készen álltam, hogy kilovagoljak  rajta.

-Mit gondolsz, Remény? Készen állunk? - paskoltam meg a hófehér lipicai lovam nyakát.

Remény beleegyezően nyihogott egy nagyot, mire megrántottam a kantárt.

Éppen a hatalmas vaskapun vágtattunk volna ki, mikor apám ideges toporzékolása csendült fel mögöttem.

-Aliya, mégis, hogy képzeled, hogy csak így kimész a kapun? Nem megmondtam már ezerszer, hogy tanítás közben tilos lógni? - hadarta még mindig mérgesen, én meg nagyot sóhajtva kinéztem a már automatikusan csukódó hatalmas kapu rácsain.

Furcsa volt apám szájából a "lógni" szót hallani. Mindig olyan kifinomult és választékos a beszéde, hogy ez szinte ostorcsapásként hatott a mondata végén.

-Apám, hát nem látja? Lovasleckén veszünk részt. Igaz, Remény? - simogattam meg hófehér sörényét, mire engedelmesen dobbantott egyet a patájával.

Mintha a király tudomására akarná adni, hogy bizony engedéllyel száguldunk ki a főkapun.

De apámon nem látszott egy cseppnyi megértés sem. Inkább csak még ráncosabbnak tűntek az arcvonásai.

-Aliya, mégis hol a bánatban van Patrick? - kérdezte már teljesen kikelve magából.

-Apám, ne aggódjon. Ott lohol maga mögött. - mutattam a körtefák irányába, ahol egy bicegő alak próbált minél gyorsabban célhoz érni.

-Hova ilyen sietősen, Patrick bácsi? - vigyorogtam rá a teljesen kimerült lófiúra.

Patrick utálja ha "bácsizom", mert kijelentése szerint, az csak idősbíti az egyébként fiatalos megjelenését.

Csak úgy mellékesen közölném, hogy Patrick egész pontosan 60 éves...

De nem tagadom, van a bicegésében valami fiatalos.

-Az őrületbe kerget, kisasszony - morogta Patrick mérgesen.

De apám tekintete még dühösebb volt. Szinte gőzölgött a feje.

-Aliya, tíz perc múlva az elkülönített könyvtárban szeretnélek látni, anyád koronázási ruhájában. - sziszegte szikrázó szemekkel, mire döbbenten nyeltem egy nagyot.

Csak abban az esetben szokott ilyet kérni tőlem, ha a koronázásról szeretne beszélni velem.

Ez nagyon ritkán fordul elő. Szinte soha.

De anyám halála óta, biztosan gyakrabban.

Minden alkalommal, mikor az elkülönített könyvtárba lépek, anyám meseszép fehér strasszköves ruhájában, a szívem a torkomban dobog.

Apám egyedüli utódjaként, hamarosan rám kerül a korona.

És tudni kell az apámról, hogy cseppet sem bízik meg bennem és az irányításra való hajlamomban.

Szerinte nincs olyanom...

Mégis trónra kell majd ülnöm, hiszen ha nem én, ki más tenné meg helyettem?