It's Black Magic!

– Hitoka, kérlek, ezeket vidd a mosókonyhába! – nyomott a kezembe Kiyoko-san egy halom jelzőmezt. Szaporán bólogattam és lélekszakadva rohanni kezdtem a mosókonyha felé, hogy minél hamarabb teljesítsem a lány kérését.

Nemsokára visszatértem. Addigra a fiúk már átöltöztek, és beszélgetve, nevetgélve elindultak hazafelé.

Kiyoko-san elköszönt az edzőtől, aki kilépett a tornaterem ajtaján... Aztán áthúzta a feje fölött pólóját, láttatva világos, hibátlan, illatos bőrét.

Noha minden alkalommal ezt tette, képtelen voltam hozzászokni. Gyorsan megfordultam, és átkaptam a felsőmet. Kiyoko-san is végzett.

– Gyere, Hitoka, menjünk mi is – mosolygott rám halványan. Bólintottam és felkaptam a táskámat, de a nagy igyekezetben megbotlottam a saját lábamban és pont Kiyoko-san előtt zuhantam a földre... Pontosabban zuhantam volna, ugyanis a lány elkapta a karomat. Nagyon erős volt, és kitűnő reflexei voltak.

Vörös fejjel egyenesedtem föl. – B-bocsánat! – kiáltottam, remélve, hogy a lány nem tart majd szörnyen bénának, de ő csak nevetett. – Ugyan, semmi baj, Hitoka.

Vékony ajkai gyönyörűen hajlottak, ahogy a nevemet formázták.

Kiléptünk a teremből. Kiyoko-san bezárta, majd eltette a kulcsot. – Akkor találkozunk holnap! – intett barátságosan, majd megfordult és elindult hazafelé.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és megtöröltem a homlokom. Kiyoko-san közelében mindig olyan bénán viselkedem... Valamiért nagyon izgatott leszek, ha velem van, a szívem hevesebben dobog, és igyekszem mindent jól csinálni, de valamiért mindent elrontok!

Magamban pufogva indultam el a buszmegálló felé. Legnagyobb meglepetésemre Hinata állt a többi ember között, pedig úgy tudom, nem is erre laknak.

– Oi, Yacchan! – integetett nekem.

– Hinata-kun, hogy kerülsz ide? Ööö, mármint, ezt nem rosszból mondom, vagy azért, mert nem kedvelnélek, csak meglepett, mert te nem is erre laksz, vagyis... -- hebegtem össze-vissza.

A fiú nevetve megrázta a fejét. – A húgomért megyek.

– Áh, értem! – mosolyodtam el. Hinata már mesélt nekünk a kishúgáról, Natsuról.

– De Yacchan, minden oké? Nagyon piros az arcod – mondta aggódó hangon a fiú. Ösztönösen az arcomhoz kaptam.

– Ó, ööö, semmiség, csak izé, elbotlottam és Kiyoko-san kapott el – vakartam meg a tarkómat. Hinata sokat tudóan elvigyorodott. Közelebb hajolt és a fülembe súgott.

– Yacchan, neked tetszik Kiyoko, igaz?

– MIII? HINATA, SZÓ SINCS ILYESMIRŐL! – közöltem felháborodva. Hogy nekem? Kiyoko-san? Ugyan már...

A fiú azonban bölcselkedve megrázta a fejét. – Izgatott vagy a közelében? Mindent jól akarsz csinálni, de felsülsz? Tökéletesnek gondolod őt? Nos, drága Yacchan, ez a szerelem.

Hevesen rázni kezdtem a fejem, noha legbelül tudtam, hogy Hinatának igaza van.

Már egy jó pár hónapja sejtettem, mit is érzek a senpaijom iránt. Nem voltam hajlandó magamnak beismerni, de így, hogy nem nekem kellet kimondanom, sokkal könnyebben elfogadtam a dolgot.

Időközben megérkezett a busz is. Mindketten felszálltunk rá, és leültünk egy páros ülésre. Én kerültem az ablak mellé.

– Szóval igazam van – vigyorgott Hinata.