Ülök a vonaton, a szerkezet zakatolását már a véremben érzem, sajátoménak. Bár annyi idő után, mit én ott már eltöltöttem, meg sem lepődöm ezen. Velem szemben egy idős hölgy, kinek ráncai mélyek, keze gyengéd, puha, mégis foltos a kemény munkától. Tenyerét kézfejemre helyezi, s így szól: Méaradj még. Nem jött még el az idő, hunyd le a szemed. -nagyot sóhaj, majd folytatja- Nincs még számodra olyan hely, ahol érdemes volna leszállnod, nem láttál még eleget. Kinyitom a szemem amint érzem a jármű lassulását. A hölgy, kit sosem láttam ezidáig, mégis oly ismerös remegő lábakkal feláll. Hosszú, ősz haján végigsimítva felvesz egy fekete kalapot, majd megpaskolja a vállam. Értetlenül nézem, kell-e neki valami, mire szólásra nyitja száját; Rendesen megdolgoztattál, kisasszony. Most pedig arra kérlek, gondold át mit teszel, valamint vigyázz jobban magadra. -bólintok, de nem értem én miért nem szállhatok le, s neki miért lehet- Kerüld a veszélyt, mikor pedig eljön a megfelelő idő, tudni fogod! Isisten áldjon!A nőt azóta sem láttam, aznap az életem mentette meg azzal, hogy nem hagyot leszállni, s én azóta is a vonatomon ülök. A vonaton, mely az életem sínein fut. A hölgy visszatekintett elmúlt éveire, vel szemben én elébe nézek sajátjaimnak. Ami azt illeti, eszem ágában sincs erről a vagonról leszállni, hisz ki tudja hová érkezem meg?