Ez a nap is eljött. Vége a tanévnek, és vége a vizsgaidőszaknak. Minden tárgyamat teljesítettem, egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz.
Hihetetlen év volt. Sok-sok évi várakozás, álmok félredobása után végre lezárhattam az első tanévemet. Nem volt könnyű. Sokszor sírni akartam, sokszor nem is tudtam, ki vagyok, és mit akarok. Sodródtam az árral, hagytam, hogy történjenek a dolgok.
Az elmúlt tíz hónap intenzív tanulás volt. Ma azt mondanám, hogy mindent másképp csinálnék, de erre ott a következő és a következő, meg még vagy harminc tanév.
Reszketve léptem át az iskola kapuját, mert most már én voltam a TANÁR. A gyerekek nem érezték, de én tudtam, hogy úgy csetlek-botlok, mint egy járni tanuló gyermek. Szeretetet kaptam és szeretetet adtam. Sokszor erre nagyobb szükség van, mint a mohácsi vész ismeretére.
Kimerültem. Ma volt az utolsó két vizsgám, és én sírtam a buszon hazafelé. Csak mert kellett, csak mert akartam, csak mert végre kiengedhettem a feszültséget.