Csob69

Napló
          Egyébként a wattpad olyan mint egy napló
          legalábbis számomra, tele írom a lelkemmel, versekkel, és titokban tartom, de mégis, valójában bárki láthatja. 
          Megvan az a remény, hogy valaki igenis veszi a fáradalmat, hogy elolvassa, megpróbálja értelmezni, és belelásson a gondolataimba, amit egyébként nem mernék kijelenteni.
          Sosem mertem önmagamat adni, és ezzel csak addig nem láttam a problémám, amíg elfelejtettem ki vagyok.
          Ezáltal valójában csak egy munkafüzet vagyok, tudod, amelyiknek az elején látod hogy 4-5 ember használta előtted, és benne vannak a válaszok. Ugyanilyen módon én is csak más emberek részletei vagyok összerakva, egy kicsi ilyen, egy kicsi olyan.
          Már értem miért akartad hogy elolvassam a naplódat, kinyitottad előttem a szíved, a gondolataid, reménykedve hogy én megértelek, hogy én majd tudok segíteni, de helyette csak elkezdtem elemezni, és féltem, hogy mit mondjak. 
          féltem, hogy a tetteimnek következményei lesznek, és elveszítem azt amivel kiharcoltam hogy ilyen közel engedj magadhoz, és nem mertem lépni. Most sem merek. Se előre, se hátra, de egy helyben maradni sem jó, mert milyen már ha az ember nem mozog.
          Ezt az egészet is azért írom, hátha látja valaki, de közben nem akarom hogy láthassa valaki, mert milyen már ha te sem érted amit mondasz, miért próbálod másra rátenni?
          Azért mert én nem értem magamat annyira mint másokat értek, és reménykedek, hogy más megért annyira mint én Őt.

Elegem van hogy mindig nekem kell keresni másokat
          Talán a társaságom nem éri meg a fáradalmakat?
          Egy 10másodperces tevékenységre napokat kell várnom
          és mégis, ha hiányzol, én rögtön megcsinálom
          
          Nem mondom hogy nem hiányzol, pont
           az ellentéte,
          Egésznap fáradalmasan várlak tűkön ülve,
          Te vagy a tű a szénák között, melyet én keresek,
          de mégis, ha csak én kereslek, mi értelme megtalálni?
          Mikor te nem akartál semmi mást, csak lehányni
          
          Minden egyes tömegben különnek érzem magam,
          Nem illek sehova sem, 
          mégis itt égetem magam,
          Idegesítő vagyok tán?
          én magam sem tudom
          
          Talán csúnya lehetek, hogy ezt így tesztelem,
          Kibírod-e nélkülem, vagy szíved fáj, mintha sebhelyen
          lennék ragtapasz, melyet hírtelen letépnek,
          De lehet ez csak a beteg elmém szüleménye.
          
          Miért nem keresel kedvesem,
          tán nem hiányzom? 
          Csak szúrom a sebedet,
          és te várod, hogy elálljon?
          A vérzés, melyet nem én okoztam,
          mégis én próbálom,
          helyrehozni, mintha bűne másnak
          lenne a sajátom?
          Nem kereslek, te sem engem már,
          ezek szerint nem voltam ragtapasz, csak én is egy szénaszál.