@J_Schack
Úgy döntöttem megint elkezdek létezni ezen a platformon néha napján. Kínosan sok idő telt el mióta legutóbb aktív voltam itt. Annyira sok idő telt el hogy nem ugyanaz az ember vagyok mint voltam. Remélem azért néhányan még halványan emlékeztek rám.
Téveszmék puhítják az igazság eltitkolt vakfoltjait.
Nincs értelme. Úgy érzem mostanában úgy igazán semminek sincs értelme az életemben. Keresek valamit, magamat, másokban. Nem jó. Egy idő után mindig elrontom az egészet és ott állok hogy akkor most mi legyen. Olyan jó lenne ezt valakinek teljes szívemből elpanaszolni de ez a valaki úgy döntött hogy én ezt nem érdemlem meg. Megértem. Semmi sincs bennem mégis ott nyomaszt minden a lelkemben. Csak gyáva vagyok ezt elővenni.
Hiányzik az élet. Amit eddig éltem. Egy ideje nem élek csak lélegzem és lebegek.
@J_Schack Vannak emberek akik kisétálnak az életedből, de csak egy időre. Aki azt írja "Végleg elmegyek" az nagyobb esélyben mindig visszajön, nekem is van egy ilyen személy, aki nem számít mennyiszer ment el, míg rá nem jött, hogy mellettem van a legjobb helyen, és én is ő mellette a legjobb helyen. (Már ha ez az ember aki neked kisétált párkapcsolati) szóval nem gáz az se, hogyha majd megbocsájtasz neki bármennyiszer is nehéz. Ilyenkor az is sokat segít ha csak ülsz az érzéseiden, mert én is tudom hogy ilyenkor szemet forgatva fogadod meg ezeket a tanácsokat, hogy "légy boldog", vagy hogy "keress fel valakit", amikor egyiket sem akarod, csak azt hogy minden legyen olyan mint régen. Én sokszor csináltam olyat hogy jegyzetekben írtam párbeszédeket az egyik fél szájából és írtam rá válaszokat, sokat segített az is és az is egy fajta terápiás dolog, ami felgyorsíthatja ezt ^^
Azt szeretném hogy ismét szerelmes legyek a szavakba.
Ahogy láthatjátok kicsit frissítettem az Esőcseppeken. Lehet újra elkezdek írni...
„Well, broken hearts break bones, so break up fast...
In the grave, I'll rot
In the grave, I'll rot
I'll rot, I'll rot, I'll rot (is my pain your freedom?)
Is all of my pain your freedom?
Enjoy”
XXX
2023. március 13.
Lebegek a semmiben. Ez a borzasztó sújtalanság húz lefelé a mélybe. Csak sodródom az árral, lehet hogy a végtelen óceánig. Nem teszek semmit, néha kapálózom hogy ne érjen a végső fulladás, de a víz megtart, főleg ha ügyelek a nyugalmára. Úszok a felszínen; egy-egy hullám megingat vagy betemet. Olyankor a szemeimből újabb sós vizű tenger fakad keser édes ízzel. Aztán kiapad ez a fájdalom forrás és már csak a vérem csöppen. Felszisszenek... Csíp a penge. Mint előtte a szememet a könny.
Írni akarok neked. Bocsi h zaklatlak.
Jó érzés volt elküldeni az üzenetet. Akkor úgy éreztem hogy van valami hajszál vékony fonal közöttünk... (Persze az is csak a net meg a messenger.)
Hiányzik az érzés. Olyan jó látni mikor írsz vagy mikor látod az üzentem. A zöld pötty a neved mellett... Izgalom. Enyhe adrenalin függő lettem az elmúlt időben. Miattad.
Szomorú hogy úgy hibáztatlak hogy nem is tehetsz róla. Te is függő vagy, talán a cigié. Egyszer én is ki akarom próbálni, de még kicsi vagyok. Sok mindenhez fel kell nőjek. Lehet ezekhez a gondolatokhoz és érzésekhez is fiatal vagyok még. Meg ahhoz hogy ezeket neked írjam. Bár erre nincs írott szabály, csak etikett meg egy kirekesztő társadalom. Mert hogy gáz ha én neked ilyeneket írok, te meg pedofil vagy ha tetszik valaki fiatalabb. Meg ugye ez nem NORMÁLIS. Mi is ez a szó... Szerintem velem nem egyezik a nagy világiák szemében és te sem vagy feltétlenül a tökéletes példa. Kinek mi a normális... Ezt sem akarom túlságosan részletezni. Szerintem senki szerint sem normális ez az egész. Azért röhögnek. Te is hülyének tartasz. Én is magamat.
Néha egyszerűen öntöm magamból a szavakat. Ez is egy üzenet. De nem küldhetem el.
Megőrülök...
Ültünk a ház tetején, kezeink és szívünk össze fonódva. Egy 10 emeletes tetejéről figyeltük az éjszaka fényeit. Nyári éjjel volt, egy aprócska meleg szellő kissé össze kócolta a hajunkat, a százszor felvett, kedvenc pulcsi elvékonyodott anyagán átszúrt a napközben felmelegedett tető hőmérséklete. A születésük közt eltelt idő, most valahol eltűnt az univerzum csillagai közt a határokkal együtt amit a társadalom feszített közénk. A saját drót kerítésünk is megszűnt és egymásban, önmagunká lehettünk. Csend volt. Csak az a pár elhaladó autó egyenletes zúgása zavarta meg a sötétség tömény hallgatagságát. A levegő vételeink is bele vesztek a mámorító csókok gondolatába, s csupán a szív verésünk együttes kattogása versengett a gépjárművek hangjával.
A hold világossága sejtelmes fényt vetített rád és kiemelte arcod művészi formályát. Mondhatni csak szerelmes pacákat láttam ilyen éjjeli órákban, mégis ismertem emberi alakod minden vonását, mik ehhez hasonló sorok alkotására ösztönöztek. Minden apró sejted szimfóniája, vetül jól elvégzett munkaként a lényed minden egyes porcikájára. Szonetteket, sőt inkább egész verseny darabokat írhatnának, csak a szemed fényéről vagy a mosolyod ragyogásáról.
Elmédbe nem láttam bele, mégis olyan földön túli nyugodtság volt mi betakart minket s felnyitotta a lelkünk legmélyebb érzéseit hogy azt kellet gondoljam, ez csakis tőled származhat...
Néha az álmaimban szertnék élni. Ott minden más.
Éjszakánként az álmaim valósággá válnak, majd mikor reggelente felkelek olyan élénken élnek bennem mintha ténylegesen megtörtént volna minden.
Ma elmondhatatlanul boldog voltam. Csak azok miatt amik álmomban történtek. (:
Ezek sosem érnek véget a reggellel. Napközben folytatom a képzelgést, de az már nem az igazi.
(Ez természetesen csak arra vonatkozik amikor emlékszem arra hogy mit álmodtam.)
@J_Schack Én is egy álom alapján kezdte el írni egy könyvemet ( papír alapú) Csak kivontam belőle egy-ket dolgot ( pl Ariana Grande... ne kérdezd XD) meg bonyolítottam
@J_Schack Same ^^ Azt mondják elfelejtük de akkor mégis miért tudom mit álmodtam 7 -8éve hmm na ezt nem tudják bizonyítani