Azt hittem, tudom mi az igazi veszteség. Azt hittem, tudom, mi az igazi fájdalom. Tévedtem.
Amikor nem válaszol, az az igazi veszteség.
Amikor nem tudsz enni, inni, aludni a hiányától, az a veszteség.
Amikor már 5. napja sírsz, annyira kibaszottul fáj, az a veszteség.
Amikor sírva könyörögsz, mégsem válaszol, az az igazi veszteség.
Amikor arra gondolsz, inkább meghalsz, minthogy nélküle élj, és az életet nem látod nélküle, az az igazi veszteség. Amikor fejben már a búcsúlevelet írod, az az igazi veszteség.
Amikor nem tudod, hogy van, hogy aludt, milyen napja volt, mit csinált, mire gondol, mit érez, az az igazi veszteség.
Amikor tudod, hogy szenved, mégsem segíthetsz, az az igazi veszteség.
Amikor tudod, hogy a hiányod felemészti őt, mégsem áll szóba veled, az az igazi veszteség.
Amikor az ő gondolatával kelsz, aztán fekszel, mégsincs veled, az az igazi veszteség.
Amikor ugyanaz miatt szenvedtek, de valamelyikőtök a fejébe vette, hogy elengedi a másikat, az az igazi veszteség.
Amikor azt mondja, hogy szeret és nem akar magadra hagyni, mégis megteszi, az az igazi veszteség.
Amikor annyira fáj, hogy kárt akarsz tenni magadban, az az igazi veszteség.
Vesztettem már el számomra nagyon fontos embereket. De ez magasan veri mindet. Soha nem találkoztam még olyan csodálatos emberrel, mint ő. Képtelen vagyok felfogni az elmúlt napokat, hogy ez történik, el sem tudom hinni. Folyamatosan rá gondolok. Minden percben. Hiányzik. Kicseszettül. Szeretném jóvátenni, de nem áll szóba velem.
Lehetnek barátaim, lehet 600 is, de senki nem lesz hozzá fogható.
Ha kérhetnék bármit, az ő lenne. Ha lehetne kívánságom, egyetlenegy is, az ő lenne.