Nektek ki a példaképetek? Vagy van egyáltalán? Nekem van. Ha megengeditek, elmesélem a történetet. Általános iskolában kiközösítettek a társaim. Beszólogattak nekem, akár tanórákon is. Az egyik ilyen alkalommal meghallotta ezt egy tanár is. Az úgy volt, hogy kérdezett tőlünk valamit, amit még nem vettünk. Én tudtam a választ. Még is mondtam, erre a lány, (nevezzük most Lénának) elkezdett megjegyzéseket tenni. Nem túl pozitívakat. Erre a tanár mondta neki, hogy hagyja abba. Abbahagyta. Utána már nem is nagyon piszkálta. Akkor kezdtem másképpen tekinteni arra a nőre. Számomra attól a perctől fogva már nem simán tanár volt. Eszembe jutott, hogy egy tanórai vázlatot megírni, majd előadni nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi diákok látjuk. Akár több órát is ülhet a tanár a vázlat füzet fölött, valószínűleg be is gyakorolja a leírtakat. És ezt persze mind azután, hogy 8-ra ugyanúgy bemegy az iskolába, mint mi, végighúz akár egy huzamban 7 órát is, majd esetleg még napköziztet is (akiről én beszélek, az például igen) fél négy után haza esik, és akkor még készülhet a másnapi órákra. Ha van gyereke, akkor még azzal is foglalkozik, és ki tudja mikor fekszik le? Lehet van olyan, hogy este alig pár órát alszik, reggel hulla fáradt, és az ördögi kör újra kezdődik. Ezen talán a hétvége sem segít sokat, mert akkor jön a takarítás, akkor a gyerekeknek sincs iskola, vagy óvoda, velük is kell foglalkozni, főzni, mosni, és még sorolhatnám naphosszat. De ez a tanár mindennek ellenére mindenkihez kedves, segít akármiben, ha tud, de ha nem tud, talán akkor is próbálkozik. Meghallgatja a gyerekeket, ha van valami bajuk, és akár csak egyetlen szavával képes megváltoztatni egy diákját(ezt történt velem is). Segített nekem tavaly felkészülni a szóbeli felvételire ahelyett, hogy egy újabb nehéz munkanap végeztével hazament volna. Ezért felnézek rá. Csodálatos ember. Még egy olyat, mint ő nem ismerek. Ez az én történetem.