Nem vagyok egy bájos ember.  Nem egy vasárnap reggel vagy egy pénteki naplemente vagyok. Hajnali 2 óra vagyok egy álmos szerdán, eldördülő pisztolylövések pár utcányira, egy betörött ablak a decemberi hidegben. A csontjaim minden éjjel meghasadnak, leesek az elegancia keskeny kis párkányáról egy tompa csattanással, bocsánatot kérek a kínos búskomorságomért. Néha azt hiszem, hogy nem illek az emberek közé, hogy a szökőnapokhoz tartozom, amik meg sem történtek. Ahogy a fény és a sötétség keveredik a bőröm alatt, és egy viharrá növi ki magát. Nem látod a villámlást, de hallod a visszhangot.